Israel Shamir’s „Pope Pius” in Hungarian

 

Pius pápa

 

A Pius pápa körüli vita tényszerű részét sokszor leírták már: Mad Goldhagen vádaskodásai, Goldhagen vádjainak Norman Finkelstein általi lefaragása, egy csomó cikk mellette és ellene szükségtelenné teszi, hogy belemélyedjünk a tárgyba. Legyen elég annyi, hogy a II. Világháború alatt a New York Times dicsérte Piust, mert ő volt az egyetlen jelentős személyiség Európában, aki nem maradt néma a faji üldözéssel kapcsolatban: „egy magányos hang kiált a kontinens csendjében”.

A pápa elleni támadás nagyszerűen bele illik a zsidó Hollywood zavaros, keresztényellenes demagógiájába, ahol a keresztényeket mindig gonosznak ábrázolják. Például a Monsignore c. filmben (1982) egy katolikus pap minden elképzelhető bűnt elkövet, többek között egy ragyogó apáca elcsábítását, és még a halálában is részes. A „Istenes Ágnesben” (1985) egy zavart, fiatal apáca egy zárdában szül, megöli a gyereket, majd a törékeny, véres holttestet leöblíti az illemhelyen. Rengeteg finom, keresztényellenes jelenet van a hollywoodi filmekben, pl. amikor a Miseryben a rendező, Rob Reiner, újra és újra arra az apró arany keresztre fókuszál, amelyet a szadista gonosztevő, Kathy Bates visel a nyakán.¹  

„Hollywood  úgy mutatja be a keresztényeket, mint nemileg hideg, ördögimádó szektásokat, megzavarodott, álszent, fanatikus, pszichotikus, becstelen, gyilkossággyanús, Biblia idéző nácikat, ügyes kalmárokat, zavaros fejű prédikátorokat, stb.” - írta J. W. Cones², Joe Sobran pedig helyesen következtetett: „XII. Pius nem a végső célja Goldhagennek; a kereszténység az.”

Az embert ismét aggasztja a válasz hiánya. Ahelyett, hogy azt vitatnánk, hogy a pápa elég hangosan beszélt-e a zsidó holokausztról, miért nem azt vitatjuk és látjuk filmeken, hogy miként vesznek részt vezető rabbik a jelenlegi palesztin holokausztban? Lubavitcher rabbi nem maradt csendben, hanem felszólított a népirtásra, a felhívását pedig rabbik tucatjai támogatták a Haaretz egyik  hirdetésében. Miért van az, hogy egy Dávid csillagos és horogkeresztes plakátot az USA szenátusa megbélyegezne, miközben keresztes és horogkeresztes plakátok ki vannak téve az utcára?

A Vatikán ügyvédjei miért nem mozgósítják a „gyűlölettörvényt” a megalkotóik ellen?

Az Egyház békevágyát a zsidó eszme támogatói félreértelmezték. Miután a pápa a Szentföldön azt mondta, hogy „a keresztények gyűlölete, ellenségessége és a zsidók elleni antiszemitizmus kimutatása, bármikor és bárhol, mélységesen elszomorítja a Katolikus Egyházat”, akkor a Washington Post londoni tudósítója felszólította az Egyházat a Szenvedéstörténet elvetésére, vagy teljes átírására. Ezt a felszólítást megismételte Conrad Black újságjának, a Boston Globe-nak a rovatvezetője. De a csak azt ismétli, amit néhány keresztény klerikus mond. Richard Harris, az oxfordi anglikán püspök és a Keresztények és Zsidók Tanácsának az elnöke mondta a The Times-nak: „Én sokkal inkább szeretném, ha az emberek a judaizmus révén jutnának el az élő Istenbe vetett hitre, minthogy semmiféle lelki otthonuk ne legyen.”

Nem vagyok nagyon meglepve. A tanácsok és egyéb zsidó keresztény párbeszéd csoportok egy szenvedélyes verseny színtereivé váltak: ki a jobban zsidópárti a kettő közül.³ Miközben a püspök felszólítja a nyáját, hogy tagadja meg Krisztust, az izraeli parlament (a Knesset) a Zwili&Gafni törvényt tárgyalja, amely egy évig terjedő börtönt javasol mindenkinek, aki az Újszövetséget idézi, vagy pozitív módon utal Krisztusra és a kereszténységre, nem is beszélve az áttérésről. Gafnit a franciaországi Izraeli nagykövetséggel jutalmazták, de az „Egyház kedves leányában” senki sem tiltakozott ez ellen a sértés ellen. A keresztény klérusnak, amely eladta Krisztust a zsidó paradigma kedvéért, meg kellene fontolnia Krisztus szavait: „Ti vagytok a föld sója, de ha a só ízét veszti, csak arra jó, hogy kidobják”. Nem lesz rájuk szükség, mert a rabbik nélkülük is tudják intézni az ügyeiket.

Semmi sem olyan vonzó, mint a siker, és ezek az évek a zsidó paradigma látványos sikerének az évei. Még több holokauszt múzeumot építettek és megerősödött Izrael amerikai támogatása. 1956-ban az USÁ-ban a zsidók annyit kerestek, mint egy keresztény és az USA meg tudta parancsolni az izraeli csapatoknak, hogy hagyják el Sinait. Ma a zsidó közösség tagjainak a jövedelme kétszer akkora, mint egy WASP-é (White, Anglo-Saxon, Protestant, azaz fehér, angolszász, protestáns), és az USA kormánya engedelmesen ugrik át a karikán Sharon kedvéért. „Jó ez a zsidóknak?” – ez volt nagyanyám szabvány kérdése. Radikális zsidógyerekként én elutasítottam ezt a kérdést: „ami mindenkinek jó, az jó a zsidóknak is” – mondtam. A nagyanyám ebben nem volt biztos. Ma már én magam sem vagyok olyan biztos. Úgy tűnik, hogy másfél évszázados közjáték után az emberek és a zsidó közösség érdekeinek az iránya távolodik egymástól. Végső soron a zsidók mindig a királyok oldalán álltak, a nép ellen. Miközben „a zsidók” megtették ezt az U fordulatot, nagyon sok zsidó maradt a nép mellett, a zsidó közösség ellenében. Ezek csodálatos fegyvertársak. Finkelstein és Chomski, hogy csak néhányat nevezzek meg, csodálatos fegyvereket szállítottak az eszmék harcához. A mi helyzetünk nem egyedülálló. Dél-Afrikában sok fehér döntött a nép, nem pedig csak a fehérek mellett. Sok arisztokrata választotta a népet, nem pedig az osztályát. Sok amerikai harcolt Amerika ellen a vietnámi háború idején. Most rajtunk a sor, hogy a „népünk ellen legyünk” a néppel és a népért.

 

¹ Medved, M. (1992/1993). Hollywood Vs. America. New York: Harperperennial Library.

² Cones, J. W. (1997). What’s really going on in Hollywood. www.mecfilms.com/FIRM/whats.htm

³ see Russian Israeli Christian thinker Sergey Balandin, http://www.galanet.net/~balandin/ , review of The Dialog