Israel Shamir’s „Eastern
Offensive” in Hungarian
Húsvéti hadjárat
A ma uralkodó amerikai teológiai eszmét
„judeo-amerikai” felfogásnak lehetne nevezni, de a hívei jobban
kedvelik az eléggé félrevezető „judeo-keresztény” megnevezést. A
judeo-kereszténységnek az egyik tanítása szerint nem sok a
különbség a két vetélkedő vallás között. A kereszténység azt
tanítja, hogy Ő eljött és újra el fog jönni, míg a judaizmus úgy
tekinti a Messiást, aki Krisztus, hogy még nem jött el. C’est
tout (fr: ez minden). De a valóság egészen más. Krisztus Isten,
a rabbinikus judaizmus messiása pedig ember. Krisztus Isten
mindenkiért, a Messiás csak a zsidókért. A judaizmus és a
kereszténység két átlósan ellentétes vallási rendszer. Egy
névleges zsidó és egy névleges keresztény a legjobb barát lehet,
akár apa és fia, férj és feleség, de eszméik tekintetében jobban
különböznek egymástól, mint egy neokonzervatív és egy újszülött.
A kereszténység és a judaizmus valóban két
ellentétes felfogást takar. A küzdelmük természetes versengés.
Első látásra a két testvér-hit hasonló: mindkettő egy
történettel ünnepli meg Húsvétkor/Peszachkor a maga elfogadott
áldozatát. A keresztények a Passió liturgiájával, a zsidók a
Hagaddah családi elbeszélésével. De a valóság az, hogy nem is
különbözhetnének jobban. A zsidó kivonulás története válaszként
jelenik meg a Passió történetére. A bibliai judaizmusban a
kivonulási áldozatot a templomban mutatták be. Krisztus
feltámadása és a templom lerombolása után elhalt a régi szokás
és a keresztény szenvedéstörténet mondták el és adták elő. A
rabbik azonban készítettek egy keresztényellenes liturgiát, a
kivonulási Haggadahot, a kivonulás szövegmagyarázó
értelmezésének a családi körben történő felolvasását. Yuval
professzor kimutatja, hogy a Haggadahot nem mondták a
kereszténység megjelenése előtt. Sőt, ezen túlmenően, a
szenvedéstörténet titkára készítették válaszul.
A Passió a Kiválasztott legmagasabb szintű
önfeláldozásának a története az egyetemes megváltás érdekében. A
Haggadah az ellenség feláldozásának a története és a
választottak megváltásának az ünneplése. Húsvétkor a
keresztények annak a föltámadását ünneplik, aki föláldozta magát
értünk. Ez az emberszeretet legmagasabb szintű kifejezése. A
zsidó kivonulásnak ellentétes az eszméje: az a mi megváltásunk
és az ő haláluk. Az egyiptomiakat és Kánaán népét fel kell
áldozni, hogy mi jobban éljünk. Ez a kivonulás gondolata, a
nemzeti önzés kinyilatkoztatása.
Ez a különbség nem valami skolasztikus dolog,
hanem gyakorlati kérdés is. Mióta a zsidó paradigma
eluralkodott, a gazdag népek feláldozzák a szegényeket, hogy ők
még jobban éljenek. A harmadik világ növekvő szegénysége ennek a
bizonyítéka. Nézzük a számokat: 1960. és 1980. között a
fejenkénti jövedelem 73%-kal nőtt Latin-Amerikában és 34%-kal
Afrikában. A 1980-tól 2000-ig, „gazdasági liberalizáció”, azaz a
zsidó paradigma térnyerése idején 7%-ra esett le
Latin-Amerikában, míg Afrikában megfordult, és 23%-kal csökkent.
És ez a zsidók miatt van? – kérdezi az olvasó. Biztos, hogy nem.
A zsidók és a keresztények befolyással vannak egymásra. Amikor a
keresztény befolyás a nagyobb, a zsidók könyörületesebb
magyarázatokhoz fordulnak és „mindenki számára áldássá” válnak.
Ha a judaista befolyás érvényesül, a keresztények úgy
viselkednek, mint a legrosszabb zsidók. Ezért nem a „zsidókról”
beszélünk, hanem a „zsidó paradigmáról”, amely zsidók nélkül is
létezhet. Egy zsidó származású személy nem szükségképpen
hordozza a zsidó eszméket. Ezért nem „a zsidókkal” kell
harcolni, hanem a „zsidó paradigmával”, mégpedig minden
megjelenési formájában.
Ez a paradigma nem áll meg a határoknál, hanem
működik a „mag államban”, az USA-ban is. Ott a gazdagok
föláldozzák a kevésbé jómódúakat, hogy még jobban éljenek. Egy
új tanulmány, a címe Szétágazó Utak (Divergent Paths),
kimutatta, hogy az USA-ban a fiatal munkások 90%-a rosszabbul
él, mint 20 évvel ezelőtt élt volna. 1980-óta az amerikaiak csak
egy csekély százalékának javultak a körülményei, míg a többi
számára „az emelkedés kilátásai” gyászosak. Az USA legjobb
szövetségesénél, Britanniában, még rosszabbak a mutatók. Ma
mindkét országban rosszul képzettek a fiatalok és elégtelen az
egészségügyi ellátás. Ugyanekkor a gazdagok messze gazdagabbak
lettek, mondja a tanulmány, miközben a zsidó közösség tagjainak
az átlagjövedelme a nem zsidó amerikaiakénak a kétszerese lett.
Az eredmény még meggyőzőbb volna, ha az egyszerű
amerikaiakat az újzsidókkal hasonlítanánk össze, azaz a zsidó
paradigma, azaz a neoliberális eszmék és a cionizmus ideológiai
támogatóival vetnénk egybe.
Izraelben egy átlag zsidó jövedelme nyolcszor
akkora, mint egy nem zsidóé, miközben a távolság a gazdag
újzsidók és egy átlag zsidó között szintén hatalmas. A
húsvét/kivonulás különbség gyakorlati következménye sehol sem
oly nyilvánvaló, mint Palesztinában. Amikor a zsidók
Palesztinába jöttek, elég szegények voltak. A brit kormányzat
hozott egy rendeletet, mely szerint Jeruzsálemben csak kőházakat
volt szabad építeni. A kő drága volt, a zsidók szegények, ezért
a rendeletet „antiszemitának” mondták. 1948-ban a nem zsidók
kőházait elkobozták és zsidóknak adták, miközben a törvényes
tulajdonosokat menekült táborokba kergették. Ők szegénységben
senyvednek, mi tehát jobban élhetünk. A Halil/Hebron körüli
csupasz hegyeken a palesztinoknak nincs vizük és az állataik a
kiszárított források közelében pusztulnak el. A forrásvíz ui.
csővezetéken megy egy közeli zsidó település úszómedencéjébe. Ez
is egy megvalósítási formája a jelszónak: „hadd pusztuljanak, ha
mi jobban élhetünk”. A Kivonulás felfogása alapján a Talmud
rendelkezik a vízmerítés fontossági sorrendjéről is, amely
szerint „egy zsidó mosási igénye előbbre való, mint a nem zsidók
élete”. Ezt a való életben, a valós időben megvalósították
Izraelben.
A teológia egyfajta ideológia és nincs tér e két
ellentétes paradigma közötti megalkuvásra. A kettő között
látható különbséget a két oldal a következőképp fogalmazza meg.
A kiemelkedő, modern rabbi, a Talmud szerkesztője, Adin
Steinzalz azt állítja, hogy „a kereszténység egyszerűsített
judaizmus, amelyet a nem zsidók gyerekes értelméhez
igazítottak”. A másik oldalon, egy rabbi unokája, Marx Károly
azt írta, hogy: „a kereszténység a felmagasztosult judaista
gondolat, míg a judaizmus a kereszténység mocskos, haszonleső
alkalmazása”.
Ezekben a napokban el kell döntenünk, hogy mit
ünneplünk – a Húsvét emberszeretetét, vagy a Kivonulás önzését.
Robert Leverant csodálatos szavaival zárnék: „Amit a zsidók a
palesztinokkal tesznek, az förtelem. Hogy részt vegyek egy olyan
szertartáson, amelyen a zsidók azt mondják, hogy „mi vagyunk az
áldozatok”, meghaladja a gyomrom teljesítőképességét”.
A palesztin háború annak a világméretű harcnak
vált a részévé, amely Krisztus követői és tagadói között folyik.
Az sem véletlen, hogy ugyanekkor a Szűz betlehemi szobrát egy
zsidó tank meglőtte. Az USA-ban és másutt a zsidók által uralt
média elvetemült, mocskolódó támadást indított a katolikus
klérus ellen, Franciaországban pedig az elhunyt Pius pápát
rágalmazó „Amen” c. filmet vetítették a mozikban. A film
plakátjain a kereszt célzatosan horogkeresztbe fordul. „Várj” –
vetheti közbe egy olvasó. „A szobrot valóban 50 yardról (kb. 45
m) lőtték meg, de ne ragadtasd el magad! Épp most számolt be a
média katolikus papok által több országban elkövetett valós vagy
állítólagos nemi kihágásokról. Ez a sajtó kötelessége.”
Miközben minden egyes kihágásról – akár igaz,
akár nem - beszámolnak, a csoportosításuk a néző, azaz a
társadalom szemébe hazudik. A média úgy csoportosította az
eseményeket, hogy elkülönült eseteket szedett össze és azokat
úgy állította be, mint a papok világméretű összesküvését
gyermekek tönkretételére, mintegy a régi vérvád címke
párhuzamaként. Miközben ezt tették a papokkal, gondosan
elkerülték, hogy ugyanezt tegyék a papok nemzetével. Mi olvasunk
a „papi megerőszakolási hullámról”, de nem olvasunk „a zsidó
pénzügyi mesterkedésekről”. Ebben az esetben „különböző
személyek elkülönült esetéről”, van szó, akik véletlenül zsidók.
Példaként egy kis eset a New York Times-ból, amely beszámol
Goldman, Saks befektetési bankárok és Robert Maxwell állítólagos
összeesküvéséről. Ezek a zsidó iparmágnások egyesítették erőiket
és a Maxwell médiabirodalom ezer angol alkalmazottját
megcsalták. A dolgozók elvesztették a nyugdíjalapjukat, Goldman
és Maxwell besöpörték a pénzt és egy részt belőle Izraelnek
küldtek. A New York Times, miközben a tényekről beszámolt, a
leghalványabb célzást sem tette a tettesek zsidó voltára. Ez a
dicséretreméltó politikai becsületességet rögtön elhagyják, ha
az egyházra terelődik a szó.
A jelenlegi zimbabwei válság kínál egy másik
példát. A média hosszadalmasan beszámolt arról, hogy az ellenzék
vezérét megkísérelték bevonni egy merénylet tervébe Robert
Mugabe elnök ellen, de a személy, aki az összeesküvés vagy a
koholmány mögött ált, ismeretlen maradt. Csak néhány lap, köztük
a British Weekly és az Economist árulta el az olvasóinak, hogy
egy izraeli katonatiszt volt, aki azt állította, hogy a
politikai gyilkosságok szakértője. De az Economist tartózkodott
attól, hogy felsorolja azon politikusok hosszú sorát, akiket
zsidók és izraeliek öltek meg, vagy raboltak el. Ezek között nem
csak olyan régi eseteket találunk, mint a német nagyköveté
Párizsban, 1938-ban, vagy a Lenin elleni kísérlet 1918-ban, vagy
lord Moyne megölése Kairóban 1944-ben, vagy Folke Bernadott
grófé, az ENSZ svéd követéé 1948-ban, hanem új esetek is, mint a
marokkói ellenzéki vezetőnek, Ben Barkának az elrablása és
kivégzése és egy sikertelen emberrablási kísérlet egy nigériai
miniszter ellen 1970-ben. A megölt palesztinok felsorolása túl
hosszú volna egy cikkben. Az újságok mégsem írták, hogy „a
zsidók már megint merényletekkel szórakoznak”, és ez helyes,
mert tartózkodnak az általánosítástól. Csak éppen a klérus az,
aminek az esetében alkalmazhatónak találták az általánosító
címet, amely arra utalt, hogy „a papok pedofilek”. Tehát a
zsidók által uralt média úgy folytatja harcát az egyház ellen,
hogy másféle mércét alkalmaz a papok bűneire, és mást a zsidók
bűneire.