Israel Shamir’s „Dogs and Foxes” in Hungarian

 

Kutyák és rókák

Israel Shamir (Izrael, Jaffa) levele Lisandro Oteronak (Kuba)

Amikor a vörös kabátos angol úriemberek Surrey zöld dombjai között rókára vadásznak, a kutyáik bátorítására azt kiáltozzák, hogy „yoicks”; a zsidók az övéik bátorítására azt kiáltozzák, hogy „antiszemitizmus”. A „yoicks” rémületbe ejti a rókát; az „antiszemitizmus” arra szolgál, hogy rémületbe ejtse az új világrend ellenzőit. Ez náluk olyan, mint egy hajdani pápai bulla, amely keresztes háborút hirdetett az eretnekek ellen.

Mint egy fertőző betegség terjed a gyűlöletük egyre távolabbi tájakra. Az irakiak támogatták a palesztinokat, ezért az országukat lerohanták. A cionisták legújabb ellensége Franciaország. A fasorral szegélyezett utcában, ahol élek, egy nagy, parkoló chevroleten látom a feliratot: „Előbb Irak, aztán Chirac!” Az izraeli újságok csurig vannak francia ellenes tudósítások és terjedelmes beszámolók a tucatjaival. Valahányszor a zsidóknak nem sikerül elérni, amit akarnak, magasra emelik ellenfeleik rémét, az „antiszemitizmust”.

Most a vadászok nem remélt támogatást kaptak Lisandro Oterotól, a jeles kubai értelmiségitől. Az ember azt várta volna, hogy egy író a Szabadság Szigetén Palesztina, Irak és Franciaország népével való együttérzésre fog felszólítani. Neki meg kéne értenie, hogy a francia antiszemitizmusról szóló kórust ugyanazok az erők vezénylik, amelyek mindössze néhány hónappal ezelőtt a Kuba ellenes kirohanásokat vezették.

Otero azonban inkább rohan a kutyákkal, mint a rókákkal. Egy cikkben, amelyet a kubai média terjesztett, a korábbi disszidens író megismétli a cionisták szokásos vádaskodását Franciaország ellen. Miután elmondja a szokásos álszent, baloldali cionista szöveget „a vérszomja Sharonnak a palesztinok kiirtását célzó politikájáról”, azt írja: „A zsidók elleni támadások ijesztően megnőttek Franciaországban. Ezeket az ellenséges cselekményeket jobbára moszlimok követik el, akik négy-ötmilliónyian élnek Franciaországban.” Ez politikailag nem valami pontos, sokkal inkább leplezetlenül rasszista általánosítás. A helyzet az, hogy Noam Chomski helyesen állapítja meg, hogy „az arab ellenes rasszizmus oly mértékben elterjedt, hogy már nem is feltűnő; úgy tűnik, ez a rasszizmus egyetlen megmaradt változata, amelyet helyénvalónak tekintenek.” Annyira helyénvalónak, hogy Otero észre sem veszi, hogy él vele.

Feltételezve, hogy Otero, a kubai író őszinte ember, akit a cionista sajtó megtévesztett, röviden kitérünk a vádjaira. Egyetlen zsidót sem öltek, vagy sebesítettek komolyan meg az utóbbi tíz évben Franciaországban, noha ugyanezen időszakban a Mussolini-imádó, zsidó fasiszta Jabotinsky alapította félkatonai cionista bűnbanda, a Beitar, anticionisták és moszlimok tucatjait támadta és sebesítette meg Párizs és Marseille utcáin. Franciaországban moszlimok százait sebesítették és ölték meg a cionista fasiszták szövetségesei által végzett rasszista támadások során.

A zsidó államban a moszlim palesztinoknak lehetetlenné teszik, hogy jeruzsálemi szent helyükön, az al-Aqsa mecsetben imádkozzanak; a keresztény palesztinokat a zsidó hadsereg megakadályozta abban, hogy idén Húsvétkor a szent sírt meglátogassák. Franciaországban azonban nem csak a zsidó istentiszteletet biztonságáról gondoskodnak; a francia zsidók még az izraeli hadsereg véres „eredményeit” is megünnepelték.

A mecseteken Franciaországban és másutt is gyakran rajtaüt a rendőrség és a „terrorizmus elleni” különítmények; átkozott csoda volna, ha ezek után a zsinagógák teljes biztonságot nyújtanának a cionistáknak. Ez megtörténhetne, ha a zsinagógák megmaradnának a vallásgyakorlás mellett és elkerülnék a politikai beavatkozásokat. Azonban a zsidó közösségi központokat és a zsinagógákat Franciaországban a cionisták toborzó helyként használják. Ott gyűjtenek pénzt a fal építésére, és ott mozgósítják a francia zsidókat, hogy harcoljanak a zsidó államért és támogassák az USA iraki háborúját.

Lisandro Otero talán olvasta a kanadai zsidó filozófusnak, Michael Neumann professzornak a „Boldog Kiegyezés” című leleplező írását, amelyben összehasonlítja a zsidó tulajdon és a nem zsidók elleni támadások sajtóvisszhangját: „Amikor zsidó otthonokra firkáltak szövegeket szórófestékkel, akkor a „Globe” és a „Mail” (március 17.) a legelső oldal egyharmadán tárgyalta az esetet akkora képpel, amely a hajtás feletti terület több mint felét elfoglalta, és folytatta a 8. oldalon. Mint egy olyan zsidó, aki rájött arra, hogy az antiszemitizmust gyakran használják politikai célok érdekében, szeretném tudni, hogy ennek a történetnek miért tulajdonítottak ekkora jelentőséget. Amikor egy iszlám közösségi központot festékpermeteztek tele szövegekkel és felgyújtottak (március 26.) – a gyújtogatás azért komolyabb bűn, mint a falfirkálás – az eset a 12. oldal aljára került. Alig jutott neki több hely, mint a 17-ei antiszemitizmus eset 8. oldali folytatásának.”

Neumann megállapította, hogy a zsidók és egyéb népességek elleni gyűlölet-bűnökről szóló tudósítások alapján a zsidók fontosak, a többiek nem.

Más szavakkal a francia antiszemitizmus körüli felhajtást tükrökkel csinálják, mégpedig a keményen zsidó sajtó nagyító és torzító tükreivel. Ebben semmi új nincs: száz évvel ezelőtt az „orosz antiszemitizmusról” szóló beszámolók viharában egy zsidóbarát orosz író, Alexander Kuprin írta egy írótársához intézett levelében: „Egy tízezer fős őshonos törzs tagjai a távol északon elvágták a saját torkukat, mert a szarvasaik megdöglöttek. A szamarai parasztok földet esznek az éhínség miatt. Lengyelországot elpusztították, az elragadó Krim nyilvánosházzá vált, Közép-Ázsia ősi földművelését könyörtelenül tönkretették, de a gonoszságnak, igazságtalanságnak, erőszaknak és fájdalomnak e tengerében az orosz írók a zsidó fogorvosokra kivetett korlátozások miatt jajgatnak.”

Lisandro Otero arra merészkedik, hogy a keresztény-zsidó viszony kétezer évét a zsidó evangélium szerint összegezze:

„A kereszténység hangsúlyozására Konstantin császár halálbüntetés terhe mellett megtiltotta a judaista szokásokat. Jusztinianusz megtiltotta a zsinagóga építést. A kereszténység győzelme Európában intézményesítette a zsidók faji megkülönböztetését.”

Térj észhez, Lisandro! Az egyház vérbe fojtotta az albigens és ariánus eretnekséget, szétverte a druidákat és egyéb európai nem keresztény vallásokat, tűzzel és vassal keresztelte meg a szlávokat és a balti népeket; azt hiszed, nem tudta volna a zsidókat kiirtani, ha úgy akarta volna? A faji elkülönítés eszméje teljesen idegen volt a kereszténységtől és egy csomó megtért zsidó az egyház püspöke és szentje lett Torquemadától Istenes szent Jánosig. Másrészt a faji megkülönböztetés a zsidó hit tantétele, amely megtiltja a híveinek, hogy nem zsidókkal keveredjenek. Ezt látjuk a zsidó államban, ahol a nem zsidókat Sharon fala mögé zárják és a vegyes házasság nem megengedett.

”A zsidók véget nem érő üldözését” azért találták ki, hogy a középkori zsidó kaszt leszármazottait megfékezzék és mozgósítsák a zsidó elit céljai érdekében. Ez paranoiás jelenségeket okoz a zsidók között. Ha Te a zsidók barátja vagy, ne erősítsd ezt a paranoiát. Antiszemitizmus nem létezik, Lisandro! A zsidók mindenütt biztonságban vannak, legalább annyira, mint bárki ezen a bizonytalan bolygón. Olyan biztonságban, mint Te a blokád alatt álló Kubában, sokkal nagyobb biztonságban, mint a palesztinok Palesztinában, az irakiak Irakban és az arabok az USA-ban vagy Franciaországban.

A zsidó sors nem aggaszt engem, mert ők biztonságban vannak. Kuba jövője sokkal jobban aggaszt. A leveled annak a szörnyű jele, hogy a kubai értelmiség kész behódolni az új világrendnek Én láttam ezt Gorbacsov Szovjetuniójában, ahol a szocializmus leépítése az „antiszemitizmus” emlegetésével kezdődött. Ennek a taktikának a támogatói Izraellel és az amerikai zsidó társadalommal építettek kapcsolatokat és végül Jelcint ültették a hatalomba. Moszkvába települt nyugati újságírók tűz alá vették az olvasóikat a növekvő antiszemitizmusról és a várható pogromokról szóló tudósításaikkal. Szovjetek képtelenek voltak egyáltalán megérteni a vádakat, mert a Szovjetunió nem ismerte a rasszizmus semmiféle fajtáját. A szovjet zsidók azonban halálra rémültek az alaptalan, de állandóan hajtogatott tudósításoktól. Több mint egy millióan álltak sorba az izraeli nagykövetség előtt; most ők építik a falat Betánia gyermekeinek a bebörtönzésére. Az ő menekülésük megkönnyítette a Szovjetunió összeomlását és a szovjet nép nemzeti vagyonát az amerikai rokonaikkal és barátaikkal szoros kapcsolatban lévő, túlnyomórészt zsidó maffiózók bandájának juttatta.

Ugyanez a jelenség volt megfigyelhető a többi európai szocialista országban. Egy befolyásos Mossad ügynök és médialord, Robert Maxwell támogatta az ő kulturális elitjüket. Először antiszemitizmusról beszéltek, aztán a holokausztról, végül a privatizált nemzeti vagyonukat Soros György, Marc Rich és Vladimir Gusinski megvásárolta, miközben a katonáikat Faludzsába küldték irakiakat ölni.

Az antiszemitizmus egyáltalán nem a zsidókról szól: az a Pax Americana uralkodó ideológiája. Egy kubai, aki antiszemitizmusról beszél, az Meyer Lansky örököseinek az ő szigetére való diadalmas visszatérése számára kövezi az utat. Te, Lisandro, politikai emigránsként elhagytad egy időre Kubát, de később visszatértél, mert megértetted a nyugati médiakampányok félrevezető okoskodását és azt mondtad: „távolabbról jobban látja az ember, hogyan is állnak a dolgok: a kis dolgok kicsinyek, a nagyok nagyok”.

Újra megváltoztattad a véleményedet? Azt akarod, hogy az országodból egy újabb Haiti vagy Guatemala legyen? Látogasd meg a volt szovjet köztársaságokat, és meg fogod látni annak az útnak a végét, amely az antiszemitizmusról szóló beszéddel kezdődik. Még ha nem is törődsz sokat a munkások és parasztok sorsával, hanem csak az értelmiségével, meg fogod tanulni, hogy ezekben az elszegényített országokban írók és filmművesek csak úgy tudnak megélni, ha a Soros cégtől valami adományt kapnak.

A szocialista országokban az értelmiség sorsa sokkal jobb, mint testvéreiké a „privatizált” harmadik világban. Egy jó fodrász, masszőr, autószerelő vagy akár egy kurva reménnyel nézhet a Castro utáni Kuba irányába. Azonban egy író, egy tudós, egy gondolkodó számára ott nincs remény – a Pax Americanában amerikai vízumért fogsz sorba állni, vagy csempészett szivart fogsz árulni. Ahelyett, hogy „másképp gondolkodónak” neveznének, „terroristának” fognak hívni. A te rosszul címzett aggodalmad Ariel Sharon és Shimon Peres barátai, Meyer Lansky és Mort Zuckerman, Bernard-Henry Levy és Jacobo Machover, a kubai cionista irányába, egy új Battistát fog hozni a szigetedre, hacsak meg nem állítja egy mai Barbudos.

Előbb-utóbb eljön az idő, amikor az amerikai birodalmat leverik és ezzel az antiszemitizmusról folytatott paranoiás beszédnek örökre vége lesz. Akkor a zsidók leszármazottai békében és egyetértésben fognak élni a spanyol hidalgóknak, az amerikai „veresnyakúaknak” és a palesztin fellahoknak a leszármazottaival. A te feladatod és a kubai értelmiség feladata az, hogy a független és szocialista Kuba jó hajóját a jövő biztos kikötőjébe vezesse. Ennek érdekében messzire kerüljétek a cionista zátonyokat.