A holokauszt háborúk
Írta: Paul Eisen, a
Deir Yassin Remembered igazgatója, London
(The Holocaust Wars
by Paul Eisen, director of Deir Yassin Remembered, London)
„A rosszindulatúan antiszemita Zundelsite (www.zundelsite.org)
postázta ezt az esszét, amelyről azt írja, hogy „ragyogó”.
Természetesen Eisen nem felügyelheti, hogy ez a mocsok mire
használja a munkáját, de nem is ez az érdekes. A szomorú tény
az, hogy ez az ő saját, zsidó-gyűlölő ideológiájának is
„ragyogó” igazolását jelenti.”
Joe Finkel „Válasz
Paul Eisen ’Zsidó hatalom’” c. írására”, 1. lábjegyzet1
„A mocsok”
Az a „mocsok”, akire Joel Finkel utal, Ernst
Zundel (néha Zuendel, de eredeti, német formájában Zündel – a
ford.), aki pillanatnyilag magánzárkában ül a Metro West
Fogház Központban, Torontóban, és akinek a felesége, Ingrid
Rimland üzemelteti a tulajdonában lévő Zundelsite–ot, egy
honlapot, amelynek célja Zundel munkájának és küzdelmének a
segítése. Zundel minden nap naphosszat egy halom bírósági
átiraton ül (szék nem megengedett), ugyanazt a narancsszínű
melegítőt viseli, mint a megerőszakolók és gyilkosok, a
megengedett széles végű tollal (a golyóstoll tilos) vívja
harcát, ír, rajzol és elmélkedik a múlton, jelenen és a jövőn.
Eközben Ingrid a Tennesseeben lévő otthonából kerekezik,
egyezkedik, kéreget, és kölcsönt vesz, szervezkedik, levelezik,
cikkeket ír, és próbálja kiszabadítani őt, vagy legalább
megakadályozni az azonnali deportálását a szülőhazájába,
Németországba, ahol Németország szigorú „gyűlölet törvénye”
miatt letartóztatási parancs várna rá, és akár öt éves börtön.
Ernst Zundel 1958-ban vándorolt be Kanadába,
hogy a besorozást elkerülje (egész életében pacifista volt),
ahol 22 évig élt. Nem úgy, mint a legtöbb holokauszt
revizionista (többnyire szigorúan tudományos társaság), Zundel
egy kétkezi mozgalmár – egy finom, jó kedélyű ember, kedves és
becsületes, és olyan vonásai vannak, amelyeket gyakran a
legkülönösebb helyeken lehet megtalálni: kifinomult elme és jó
szív. Mivel Németországban, a Fekete Erdőben született, Zundel
olykor sváb parasztnak nevezi magát, és igaz, hogy van is benne
valami. Zundel érti az embereket, és ami fontosabb, érti a
történelmet. Ő, hogy a saját kifejezését használjuk, egy
vordenker, - olyasvalaki, aki előbbre gondolkodik, mint a
tömeg, olyasvalaki, aki látja az élet tájképét.
Most már egy évtizede, hogy Zundel felvette a
harcot a holokauszt intézmény ellen.
„Olyan voltam, mint
bárki más az én háború utáni Németországomban. Undorodtam az
apám nemzedékétől, amelyről azt gondoltam, hogy szörnyetegek
voltak. Ugyanúgy, mint gyakorlatilag minden, a bolygónkon
található ember, én is elhittem a szokványos, széles körben
elfogadott nézetet, hogy a nemzeti szocialista Németország
Adolf Hitler vezetésével megkísérelte egy államilag
törvényesített népirtás végrehajtásával megölni a zsidókat.
Szégyelltem, hogy német vagyok. … Az 1960-as években … támadt az
első kétségem a holokauszt történet egyes részleteivel
kapcsolatban. A további, főként éjszakai tanulmányaim meggyőztek
arról, hogy a történet sok részlete nagyon eltúlzott, és a zsidó
veszteségek számát vadul felnagyították.”
Ernst Zundel
Így kezdődött Zundel mozgalmi élete – kitartó,
színes és hatásos. Ki más fényképeztette volna le magát egy
vértanú-keresztet cipelve fel a kanadai bíróság lépcsején. Vagy
miután egy erőszakos zsidó csoport tagjai megverték a bíróság
lépcsején, amikor idézésre megjelent, ki más jelent volna meg az
összes bírósági kihallgatáson sisakban és golyóálló mellényben?
Az első súrlódása a kanadai joggal az volt, amikor a kanadai
kormány megkísérelte elvenni a különleges postai kedvezményeit.
Ő akkor nyert, és soha többé nem nézett hátra.
Zundel 1985-ben a bíróságon végezte, amikor a
„Valóban meghalt hatmillió?” c. könyvecskét terjesztette, és
összeütközésbe került Kanada „Hamis hírek” törvényével:
„Mindenki, aki
szándékosan közzé tesz egy kijelentést, történetet vagy hírt,
amelyről tudja, hogy hamis és amely a közérdeknek sérelmet, vagy
kárt okoz, vagy valószínűleg okozhat, az büntethető bűntettet
követ el, és két évet nem meghaladó börtönbüntetéssel sújtható.”
Kétszer volt Zundel a bíróság előtt amiatt, ami
korunk két legnagyobb holokauszt revizionizmus perének
bizonyult. Kétszer ítélték el, és az ítéletet kétszer
érvénytelenítették. Az első, 1985-ben, hét hétig tartott, és 15
havi börtönnel végződött, amit 1987-ben az Ontarioi Fellebviteli
Bíróság törvényességi hibákra hivatkozva érvénytelenített, és új
eljárást rendelt el. Ez, az 1988-as második Zündel per, majdnem
négy hónapig tartott. Ez volt az a per, amelynek során Zundel
megbízta Fred Leuchtert, a gázzal történő kivégzés amerikai
szakértőjét, hogy menjen el Auschwitzba és végezzen egy
törvényszéki szakértői vizsgálatot, amelyet bemutattak a
bíróságon annak a meggyőző bizonyítékaként, hogy Auschwitzban
nem voltak emberek kivégzésére szolgáló gázkamrák. A
revizionista közösség számára ez az 1988. áprilisi nap, amikor
Fred Leuchter bemutatta a beszámolóját a bíróságnak, a
holokauszt mítosz örök nyugalomra helyezésének a napja volt.
Az olyan nehézsúlyúaknak a meggyőző védelme
ellenére, mint Robert Faurisson, Marc Weber és David Irving, aki
a per alkalmát használta fel arra, hogy bejelentse a megtérését
a holokauszt revizionizmushoz, Zundelt ismételten bűnösnek
találták és elítélték. Azonban 1988-ban Kanada Legfelső Bírósága
alkotmányellenesség miatt eltörölte a hamis hírek terjesztését
tiltó törvényt. Ez a határozat átmenetileg véget vetett a
deportálási eljárásnak, amelyet Zundel ellen az 1988-as ítélet
után megindítottak.
Az elkövetkező négy évben Zundel folytatta
harcát, noha különféle – mind törvényes, mind törvénytelen –
tettleges támadásokban volt része – perbe fogások, a személyével
szembeni erőszak, az otthonának és tulajdonának a felgyújtása.
„1994. tavaszán néhány
utcai marxista csoport megszervezett egy próbálkozást, hogy
elűzze Zundelt Torontónak arról a környékéről. Kiáltványokat
osztogattak, amelyben „gyűlöletkeltőnek” és a „fehér
felsőbbrendűség hívének” nevezték, és arra hívtak fel, hogy
ítéljék őt el Kanada gyűlölet törvényei alapján. A csoport egy
plakáthadjáratot kezdett ellene, olyan plakátokat ragasztgatva
Torontó szerte, amelyeken Zundel arca volt látható egy puska
célkeresztjében, útmutatással az otthonához és Molotov koktél
készítéséhez. A kerítéseken és épületeken falfirkák jelentek
meg, amelyek arra szólították fel az embereket, hogy „kergessék
el Zundelt”. Zundel feljelentést tett a torontói rendőrségen, de
sosem járt semmiféle eredménnyel… 1995. május 7-én egy
gyújtogató felgyújtotta Zundel házát, amelynek a második és
harmadik emelete teljesen kiégett kb. 400 ezer dollár kárt
okozva, emellett elpusztított egy nagy könyvtárat és
könyvritkaság gyűjteményt. Soha senki ellen nem emeltek vádat e
miatt a merénylet miatt. A gyújtogatás után Zundel szorongásos
idegbetegséget kapott, elvesztette az emlékezetét és
összpontosító képességét… 1995. május végén egy nagyhatású
csőbombát küldtek neki postán a brit-columbiai Vancouverből.
Gyanús volt neki a csomag, ezért felbontás nélkül elvitte a
rendőrségre. A bombában szögek és fémdarabok voltak. A torontói
rendőrség megállapította, hogy mindenkit megölt volna, aki
kinyitotta, vagy a robbanás 90 méteres körzetében tartózkodott
volna.2
Kétszer nyújtott be hiánytalan folyamodványt a
kanadai állampolgárságért, de mindkétszer megtagadták.
Németországban volt egy ítélet gyűlöletbűnért és perek, hogy
„veszélyt jelent Kanada biztonságára”.
2000. januárjában a nyolcvanas és kilencvenes
évek küzdelmeitől kimerülten Zundel az Egyesült Államokba
költözött, ahol feleségül vette Ingridet, egy USA állampolgárt.
A pár csendben éldegélt ott, létrehoztak egy művészeti galériát,
biotermesztéssel kísérleteztek és törték a fejüket a jövő
küzdelmein. És akkor, 2003. február 5-én Ernstet letartóztatták,
mert - ahogy neki mondták - nem jelent meg egy beütemezett
kihallgatáson 2001. májusában. „Emlékszel, hogy mit mondtam
neked? – mondta Ingridnek, amikor szemtől szembe álltak a
letartóztatást végző rendőrökkel. „Hogy ez az, amit tenni
fognak. Keresnek egy bürokratikus kifogást, hogy elkapjanak.”
Miközben megbilincselve elvezették, még megmondta neki, hogy hol
találja a Bálint napi ajándékát.
Tulajdonképp egy törvényes emberrablás keretében
szállították Kanadába, ahol a kiutasítási eljárás vár rá
Németországba, ahol a holokauszt tagadás törvényellenes. Ott az
ember akár öt év börtönt is kaphat, ha helytelen a véleménye,
vagy ahogy ők mondják „megrágalmazza a halottak emlékét”. Két év
elteltével Zundel még mindig börtönben van, mivel a törvényi
pörlekedés még folyik.
„…Ön éppen most jutott el addig, hogy
gúnyosan „holokauszt tagadónak” nevezzék.”
Ingrid Rimland
Én semmit sem hallottam Zundelről és a
Zundelsite-ról, amíg nem kaptam Ingrid Rimlandtól egy
delejlevelet, amelyben a hozzájárulásomat kérte, hogy szétküldje
a Jewish Power (Zsidó Hatalom) c. dolgozatomat, mint az ő egyik
Z-gramját, azaz delejlevelét, amelyet Zundel támogatóinak küld
szerte a világba. Én beleegyeztem és felléptem a Zundelsitera.
Nagyra értékeltem a revizionista irodalomból vett kiváló
válogatását, de megvallom, kissé elkedvetlenített a fekete,
fehér, piros, májszínű, runa-jellegű logoja és zsidóellenes
rajzai. Ennek ellenére folytattam, amíg megtaláltam az én
írásomhoz fűzött bevezetőjét:
„Annak ellenére, hogy
esetenként belecsusszan az RKPS módba … ez az Eisen dolgozat
figyelemreméltóan szakszerű! Gyönyörűen van összeállítva! Gazdag
képekben és jéghidegen pontos.”
…figyelemreméltóan szakszerű! Gyönyörűen van
összeállítva! Gazdag képekben és jéghidegen pontos.
De mi ez az RKPS, amelybe én időnként
belecsusszantam?
Kedves Paul
RKPS a Requisite
Knee-fall Paragraph Syndrome (Kötelező Térdreborulási Bekezdés
Kórtünet, a továbbiakban KTBK). Elveszi annak az élét, amit a
közönséges emberek „besz…rás mutatónak” neveznek. Egyébként a
teljesen tisztafejű értelmiségiekre sokkal jellemzőbb, mint az
egyszerű népre. Olyan általános, mint a szeplő.
Mindig működésbe lép,
ha az un. holokauszt előjön. Önműködően. Nem lehet segíteni
rajta. Egy belső parancsra az embernek azonnal térdre kell
borulnia, homlokát a porba hajtani, kifejezni a hódolatát a
hatmilliónak, fölkelni, belerúgni Hitler alfelébe, elítélni a
Harmadik Birodalom „nácizmusát”, vagy másképp határolnia el
magát a 33-45-ös időszaktól, hogy semmi kétség ne lehessen a
tekintetben, hogy az ember pontosan melyik oldalon áll – azaz
egyenesen szemben a (mély lélegzet) „nácikkal”.
Kedves (jövendőbeli)
barátom – most valószínűleg már a kezdet kezdetén elejét vettem
egy rokonlélekkel való barátság lehetőségének azzal, hogy
megmutattam a valódi arcomat, és ilyen otrombaságot követtem el
– de én német vagyok, és felesége a világ legnagyobb
gondolatbűnözőjének, aki most az északi Abu Ghraibban senyved,
és megszakad a szívem, ha olyan nagyszerű írásokat olvasok, mint
pl. az Öné – és akkor észreveszem a KTBK-t. Ez fáj nekem, mert
méltatlan mind a tekintetbe vételre, mind az egyébként
tisztességes emberekhez, akiket a holokauszt infúzióval
tápláltak, és az eltorzította a természetüknek azt a részét,
amely a tisztességért és a kritikáért felelős.
Íme a példa a KTBK-ra
az Ön cikkéből:
„A cionizmus az
elkötelezettsége és önhittsége miatt eljutott oda, hogy már a
legkegyetlenebb és legkönyörtelenebb modern ideológiára
emlékeztet. De nem olyan, mint a Sztálinizmus kegyetlen
ésszerűsége, amely milliókat volt képes feláldozni a politikai
és gazdasági forradalom érdekében. Ez a zsidó ideológia a maga
fanatizmusában és ésszerűtlenségében inkább a nemzeti
szocializmusra emlékeztet, amely milliókat ítélt halálra egy
badar faji és népességi felsőbbség eléréséért.”
(A „Jewsish Power”-ből
Paul Eisentől)3
Látja, Paul, ha én
ehhez hasonló szakaszokat olvasok, reszketni kezdek. Szedjük
csak szét, darabokra. „Elkötelezettség”, igen, amíg az ember egy
jobb, tisztább, egészségesebb, becsületesebb, az emberrel
magával jobban együtt érző világot akar, ahol az ember nem érzi
olyannak az életet, hogy szőrcsuhában kelljen járnia mások
kedvéért. A tudósok, akik teljesen átadták magukat a
kutatásuknak, elkötelezettek. Az anyák elkötelezettek, amikor a
legjobbat akarják a gyermeküknek. Én elkötelezett vagyok, ha
arról van szó, hogy irtsuk ki a mocskot abból a nyelvből,
amelyet szeretek. De nem úgy elkötelezett, mint a távoldéli
baptista prédikátor, aki a Bibliát forgatja, bagót rág, és nem
érdekli, hogy az ember lábára köp.
’Ésszerűtlenség” –
messze nem az! Valaha én is így gondolkoztam. Szégyellem
kimondani, de életem nagyobb részében súlyosan szenvedtem a
KTBK-tól. Amikor először kezdtem föltenni a kérdést, hogy miért
is viselkedtem pontosan úgy, mint egy ész nélküli robot, arra
lettem kíváncsi, hogy miképp is gondolkodtak valójában a Nemzeti
Szocialista Mozgalomban részt vevő emberek. Beszélgettem egy
idős emberrel, akit nagyon tiszteltem a becsületessége miatt, és
aki egyetlen, mindössze 18 éves fiát Sztálingrádnál veszítette
el. A fia képét a kezében tartva mondta nekem: „Helyesnek tűnt a
fejemnek, és helyesnek tűnt a szívemnek.” Megkérdeztem: „Ön
megfizette az árát. Sajnálja?” Nagyon nyugodtan annyit mondott:
„Hogyan tudnám? Hogyan tudná bárki, aki veszi a fáradságot a
megértésre?”
Ez volt a kezdete az
elhatározásomnak, hogy vegyem a fáradságot a megértésre.
„Értelmetlen faji és
nemzeti felsőbbrendűség.” Ön tökéletesen félre van tájékoztatva.
Hadd magyarázzam így. Önnek hazudtak arról, hogy miképp ölték
meg Kennedyt, Vince Fosterról is, az USS Liberty-ről is, a
tömegpusztító fegyverekről is, a … igen, arról is. Érti a
kérdést. Önnek hazudtak, és hazudtak, és hazudtak. Ön tudja,
hogy Önnek hazudtak. Ön ezt tudomásul vette. És erről a „faji és
nemzeti felsőbbrendűség” badarságról nem hazudtak Önnek?
Ez az, amit mondok,
amikor az emberek megkérdezik az indítékaimat. Hitler több mint
egy fél évszázada halott. Én nem akarom őt feltámasztani. Senki
sem a köreimből. Ezt nem lehet megtenni. Ami elmúlt, az elmúlt,
és nem tér vissza soha többé. De amit mi, németek akarunk, az a
kiegyensúlyozott gondolkodás, annak a tisztességes értékelése,
hogy milyenek voltak Hitler napjai. Mi nem akarjuk, hogy az
emberek reggel, délben és éjszaka támadjanak minket olyan dolgok
miatt, amelyeket mi nem követünk el. Csak egy dolog, hogy én nem
szeretek felnőtt férfiakat és nőket nyulakként rohanni és
elrejtőzni abban a pillanatban, amikor a holokauszt lobby azt
kiáltja, hogy „hu”! Végül is mi mindannyian élvezzük az
Autobahnt, vagy nem? Miért ne élvezné az emberiség azokat a
javakat, amelyek abból az időből származnak? Például a
rákkutatás eredményeit. A tiszta művészet csodálatos igenlését?
Az egyszerű életmód helyeslését, amely tekintettel van az
ökológiai rendszerre? A ragyogó eredményeket az űrkutatásban?
Méltatlan hozzánk, hogy hagyjuk magunkat ijesztgetni haszonleső,
hivatásos rágalmazóktól. Paul, tegye a kezét a szívére, és
tegyen vallomást: Mi olyat olvasott arról az időről, amely nem
Hollyvood és a hasonszőrűek propagandagyáraiból származott?
Számomra az Ön mondata
hagyományos RKPS-nek hangzik – főhajtás a hallgatóság tetszése
érdekében. Nincs igazam?
Ha igazam van, akkor
éppen most jutott el addig, hogy megvetően „holokauszt
tagadónak” nevezzék. Én egyenesen fogok az Ön szemébe nézni és
kimondom, hogy ami nem létezett, azt nem lehet tagadni. De most,
sajnálatomra, van egy hamis hangunk a mi pontos és gondosan
válogatott szavakkal kifejezett eszmék iránti frissen föllelt,
kölcsönös szerelmünkben (merjem rajongásnak mondani?).
A nézetem az, hogy a
törvényszéki orvostudománynak kell nyilvános fórumon rendezni a
nézetkülönbségeket a tekintetben, hogy mit tettek, vagy nem
tettek a németek a II. Világháborúban – nem bebörtönzéssel és
„vallató lámpával”, ahogy a férjem esetében történt, aki
mindeddig a legelső törvényszéki szakértői csapatot küldte el a
„gyilkos fegyvernek”, az un. „auschwitzi gázkamráknak” az
ellenőrzésére, és nem azt találta, amire következtetni lehetett.
Ingrid
… én megrémültem Öntől, de még jobban
megrémültem a tudatlanságomtól …
Egy Z-Gram olvasó üzenete Ingrid Rimlandnak
Ernst Zundel holokauszt revizionista, vagy
holokauszt tagadó, aminek egyesek tartják őt. Mint valamennyi
revizionista, Zundel sem tagadja, hogy a nemzeti szocialista
kormány célba vette a zsidókat, és azok szenvedtek a kezeik
között, de ő tagadja az általunk ismert holokauszt történetnek
egyes, jóllehet kulcsfontosságú szempontjait. Az ő tagadása
három területre korlátozódik, amit világosan meg kell érteni.
-
Hogy valaha is volt Hitlernek, vagy a náci
hatalom valamely szervének egy hivatalos terve minden
európai zsidó módszeres fizikai megsemmisítésére
-
Hogy valaha is léteztek embereket kivégző
gázkamrák
-
Hogy a zsidó áldozatok száma eltúlzott.
Noha ez önmagában is elég népszerűtlen, ha
Zundel megmaradt volna a holokauszt revizionizmusnál, könnyebb
lett volna a sora. De Ernst Zundel revizionizmusa csak eszköz
egy cél szolgálatában. Ő nem tudja, és nem is akarja föladni a
hűségét és odaadását az országa, a népe és annak történelme
iránt, ahogy azt ő látja. Számára a holokauszt revíziója nem
csak az igazság keresése, hanem annak az igazságnak a keresése,
amely szabaddá fogja tenni a népét. A németek az alatt a vád
alatt állnak, hogy az emberiség történetének a legnagyobb bűnét
követték el: egy előre megfontol kísérletet, hogy hidegen és
hatékonyan megsemmisítsenek minden zsidót Európában. Zundel ezt
visszautasítja. Ő kész arra, hogy a nemzeti szocialista
Németországon számon kérjék a bűnöket, amelyeket elkövetett, de
az európai zsidók ellen megkísérelt népirtás nem tartozik ezek
közé.
Valószínűnek tartom, hogy néhány olvasó, még
olyanok is, akik kiállnak a szólásszabadság mellett, már nyújtja
a kezét a számítógép törlő billentyűje felé. Mert az rendben
van, hogy Zundelt nem kellene a meggyőződéséért büntetni, de ez
nem jelenti azt, hogy a nézeteit mindenütt el kell hinteni, és
nyilván nem jelenti azt, hogy nekünk el is kell olvasni azokat.
A szólásszabadság azonban nem csak a szabad gondolkodásra,
beszédre és írásra való jog, de a tisztességes meghallgattatásra
is, kinevetés és gyalázkodás nélkül, legalább, amíg egy
kielégítő vizsgálat nincs az ügyben. Az ember sosem tudhatja,
valószínűleg még azok sem, akik ezeket a nézeteket
visszataszítónak találják, hogyha odahallgatnának egy kicsit,
hallhatnának valami olyat, amit érdemes meghallgatni. Ekképp
azon emberek számára, akik készek Ernst Zundelnek megadni
ugyanazt a szabadságot, mint maguknak, azok számára, akikben van
kíváncsiság és bátorság, ez egy ritkán adódó alkalom lehet –
alkalom egy mindeddig nem hallott nézet meghallgatására és
megfontolására.
Mindenkinek van története, mindenkinek van
nézőpontja, és az 1933. és 1945. közötti európai események
tárgyában nagyon sok nézőpont van. A briteknek van egy
nézőpontjuk, az amerikaiaknak van egy nézőpontjuk, a lengyelek,
a hollandok, az oroszok, a szerbek, valamennyien rendelkeznek
egy-egy nézőponttal. De a németeknek is megvan a nézőpontjuk,
még azoknak a németeknek is, akik nemzeti szocialistának
nevezték magukat, még azoknak a németeknek is, akik még
mindig nemzeti szocialistának mondják magukat.
Kedves Paul
Sok második
világháborús katona (már nagyon öregek) mondta nekem, hogy a II.
Világháború, azaz a kelet elleni háború valóban megelőző,
védelmi harc volt a kommunizmus ellen, amely zsidó volt. Úgy
volt, hogy Európát lerohanja a vörös terror – Sztálin
fölvonultatta a támadó csapatait a határra és csak hetek kérdése
volt, így Hitler csapott le először. Éppen most olvasom a svéd
Juri Lina könyvét, amely egy hosszú, szörnyű beszámoló a
bolsevik/zsidó szörnyűségekről. Nem tudom, hogy milyen jók a
forrásai, de dokumentálta őket. Hat millió? Még ha igaz is volna
- mi állítjuk, hogy nem - akkor is semmiség az oroszországi
vérfürdőhöz képest, amely az 1917-es forradalommal kezdődött, és
mind a zsidók számlájára írható. Hogy ebből mit tudott az
egyszerű nép Németországban, azt nem tudom. De a vezetőség
biztosan tudta. A zsidókat, helyesen vagy rosszul,
felforgatóknak tekintették, és a háború folyamán ez egyre
erősödött. Adja ehhez hozzá a versaillesi békét, amely
pénzügyileg iszonyú kegyetlenséggel bánt Németországgal, továbbá
a Weimari Köztársaság romlottságát, amely lelkileg bánt el vele,
és mindkettőben zsidók voltak a bűnösek – és máris bővében
vagyunk az okoknak, ahogy az a nemzedék látta.
Ingrid
Hogyan érezhetik magukat azok a németek, akiknek
az életük végéhez közeledve azt mondják, hogy mindaz, ami
helyesnek látszott akkor, sőt még ma is helyesnek látszik, az a
valóságban olyan rossz volt? És hogyan érzik magukat azok a
németek ma, akik a háború utáni Németországban születtek és
nevelkedtek, amikor a szüleik és nagyszüleik szégyenletességéről
és becstelenségéről beszélnek nekik? Milyen érzés lehet, amikor
egyedül Európa népei közül tilos másképp emlékezniük a közelmúlt
történelmére, mint szégyennel eltelve? Az egész nyugati világban
a népek évről évre büszkén parádéznak, emlékezve a
honfitársaikra és azok háborús tetteire. Az ünnepélyeiken
emlékeznek a halottaikra és a meghozott áldozatokra. De ami a
németeket illeti, nekik csak rémtettekre szabad emlékezni, egy
szó sem, egyetlen egy sem német honfitársaik áldozatairól és
eredményeiről. Ilyen volt, és ez az ára Németország
„rehabilitációjának” és visszafogadásának a nemzetek családjába.
Rengeteget hallunk a háborús szenvedésekről. A
britek a villámháborúban, az amerikaiak a Csendes Óceánon, a
franciák, a hollandok és dánok a megszállás alatt, keleten az
oroszok és a lengyelek és természetesen a zsidók a holokauszt
miatt, de ki beszél a németek szenvedéséről: a német városok
terrorbombázásáról, szándékosan okozva tűzviharokat, amelynek
más célja nem volt, csak a civilek mészárlása. Coventry 1940-es
bombázásakor 550 civilt öltek meg, míg Drezda 1945-ös
bombázásakor kb. 35 000-et (ez a legkisebb szám, amit
fölleltem). Erre az a válasz, hogy párhuzamba állítjuk Drezdát
és Coventryt, ami mindent elmond, amit az embernek egyáltalán
tudnia kell a „kiegyensúlyozottságról”.
Ki törődik a németek millióinak a deportálásával
az ő hosszú nemzedékek óta lakott keleti otthonukból, vagy ki
tud róla egyáltalán? A nők elleni erőszakról, Berlin és más
városok kirablásáról, a nemzeti szocializmus veresége utáni
évekig tartó éhezésről és nélkülözésről? Ki emlékezik a II.
Világháborúban elesett 10 millió németre és osztrákra? Ki
törődik az I. Világháború utáni Németországgal – Versailles
igazságtalanságával, az éhezéssel, a reménytelenséggel, a
lealacsonyítással és megalázással? Ki fogja így megpróbálni
megérteni, hogy milyen érzés volt, amikor előkerült egy vezető –
egy háborús veterán, minden beszámoló szerint egy bátor katona
(kétszer sebesült, első osztályú vaskereszt), egy társ a
szenvedésben, egy közülünk, egy ember, aki békét ígért,
állandóságot, jólétet és a büszkeség és becsület helyreállítását
– és ami a leghihetetlenebb, az időben meg is tartotta az
ígéreteit?
A Hitler, akit szerettünk, és miért …
Ernst Zundel egyszer részt vállalt egy könyv
kiadásában amelynek a címe az volt, hogy „A Hitler, akit
szerettünk, és miért”, de nem Ernst Zundel volt az egyetlen
német, aki szerette Hitlert, és valószínűleg nem az egyetlen,
aki még szereti. A németek milliói szerették Hitlert, aki
20 éven keresztül olyan hatással volt rájuk, amilyennel még nem
volt, és valószínűleg sosem lesz német, és noha sosem mondják,
biztosan megbecsülik az emlékét a szívük mélyén.
„Levelek a hetes cellából” c. könyvében Zundel
elmeséli egy látogatását Németországba, az ő koros édesanyjához,
aki még mindig a Fekete Erdőben lévő otthonukban él. Ott
üldögéltek kettesben a vacsoraasztalnál. Sötét volt, az óra
ketyegett a falon, ahogy hosszú éveken át szokta, amikor az
édesanyja megjegyezte: „Tudod, Ernst, te sosem születtél volna
meg, ha Adolf Hitler nem került volna hatalomra.”
És elmondta neki, hogy azért, mert Hitler
megtartotta az ígéreteit, hogy munkát, békét, biztonságot és
önbecsülést szerez a tönkrepusztított német népnek. Családok
ezrei, akik úgy érezték, hogy képtelenek gyermeket vállalni,
akkor képessé váltak rá.
„Te egyike vagy azoknak a gyerekeknek” – mondta.
Ernst Zundel, holokauszt tagadó, német
nacionalista, és ahogy saját maga elismeri, rasszialista. Ő
csodálja Hitlert, nosztalgiával gondol a német történelem
nemzeti szocialista időszakára. Ő zsidóellenes. Az UFO-k is
érdeklik. Ernst Zundelt tehát könnyen el lehet intézni, mint egy
félnótást, egy nácit, vagy ahogy Joel Finkel tette, mint egy
„mocskot”.
De Ernst Zundel azért holokauszt tagadó, mert az
hiszi, hogy a holokauszt történet hamisan rágalmazza a népét és
annak történelmét. Ő rasszialista, mert szerinte a faj egy
kulturális, érzelmi, szellemi és biológiai meghatározottság,
amely létfontosságú és értékes az emberiség életében, és az ő
fehér, német faja, ahogy ő megfogalmazná, valami olyasmi, amit –
mint minden egyéb fajt – ápolni kell és meg kell őrizni. Ő egy
hazáját, népét, annak nyelvét, történelmét és kultúráját szerető
hazafi. Ő Adolf Hitlerre az általa megteremtett nemzeti
újjászületés miatt emlékszik. Tudja, hogy Hitler szörnyű bűnöket
is elkövetett, de azt kéri, hogy úgy ítéljék meg, mint minden
más történelmi alakot, mint Sztálint vagy Napóleont, nem kér
többet, sem kevesebbet, és hogy a nemzeti szocializmust is az
érdemei és az érdemtelenségei alapján ítéljék meg. Ő, sok hozzá
hasonlóval együtt (beleértve sok, ha nem többségben lévő
zsidót), hiszi, hogy létezik valamifajta zsidó szellemiség vagy
fogékonyság, de azt is gondolja, hogy a zsidó szellem, amely
gyakran alkotó és ösztönző, ha korlátozatlan és
kiegyensúlyozatlan, káros és korhasztó lehet minden társadalom
számára, és elkeseríti a kár, amit hite szerint annak a világnak
okozott, amelyet szeret.
Ernst Zundel azonban nem gyűlöli a zsidókat,
mert Ernst Zundel senkit sem gyűlöl. Ernst Zundel sosem követett
el semmiféle erőszakos cselekményt és sosem szólított fel senkit
erőszakos cselekményre. Ernst Zundel sosem tett semmiféle
megkülönböztetést senkivel szemben és sosem szólított fel
senkit, hogy bárkivel szemben megkülönböztetést tegyen. Ernst
Zundel soha senkibe nem fojtotta belé a megszólalás szabadságát
és soha sem hívott fel senkit, hogy elfojtsa másnak a
véleménynyilvánításhoz való jogát. Ernst Zundel elképedve,
sajnálkozva és kissé dühösen nézi az ellenségeit, akik
megpróbálják elhallgattatni, bíróság elé idézik, bebörtönzik, az
életére törnek és felgyújtják a házát.
2005. március másodikán Ernst Zundelt
Németországba toloncolták, ahol öt év börtön vár rá holokauszt
tagadás miatt.
Harc az igazságért
A revizionisták
Érdemes megismételni, hogy a holokauszt tagadás
nem terjed ki a teljes holokauszt történet tagadására. A
revizionisták nem tagadják, hogy nemzeti szocialista uralom
durván üldözte a zsidókat. Ők nem tagadják, hogy a zsidókat
Németországban hátrányosan megkülönböztették, erőszakos
támadásokat intéztek ellenük, kifosztották, táborokba zárták és
elüldözték. Azt sem tagadják, hogy a németek által elfoglalt
országokban és a német befolyási övezetben ugyancsak
könyörtelenül bántalmazták, kisemmizték, kegyetlenül
kitoloncolták, sokukat kényszermunka táborokba, ahol
sokszázezren meghaltak. Azt sem tagadják, hogy keleten sok
zsidót agyonlőttek.
De három sajátos területen tagadják az általunk
ismert holokauszt történetet:
-
Tagadják, hogy Hitlernek vagy a náci hatalom
valamely részének terve volt minden európai zsidó módszeres,
fizikai megsemmisítésére.
-
Tagadják, hogy valaha is léteztek
emberölésre szolgáló gázkamrák.
-
Tagadják, hogy a náci üldözésnek hatmillió
zsidó áldozata volt és állítják, hogy a valódi szám
lényegesen kisebb volt.
Állításaik megfogalmazásához a revizionisták
tekintélyes tömegű munkát mutattak föl. Hogy mennyire van
igazuk, azt mindenkinek magának kell eldöntenie. Sokan fogják
magukévá tenni a nézetet, hogy a holokauszt revizionizmus csak
egy veszedelmes ostobaság, amelyet a zsidógyűlölet és az a vágy
ösztökél, hogy Hitlert és különösen a nemzeti szocializmust
rehabilitálják, meg a fasizmust általában, ezért nem érdemli meg
a vizsgálatot. Én ezzel nem értek egyet, és mindazok, akikben
elegendő kíváncsiság van és meg akarják vizsgálni a kérdést,
megtekinthetik a legfőbb revizionista műhelynek, az Institute
for Historical Review-nek a honlapját, megkereshetik a Journal
of Historical Review-t és annak a cikkeket és dolgozatokat
tartalmazó irattárát, és nekiállhatnak olvasni. Az egész
tárgykör áttekintése kedvéért beszerezhetnek egy másolatot Joel
Hayward-nak az 1993-as MA disszertációjából: „The Fate of the
Jews in German Hands”.
A revizionista nézet nagy vonalakban a
következő:
-
Semmiféle írásos bizonyíték nincs arra, hogy
valaha is volt egy olyan, Hitler vagy a nemzeti szocialista
állam által hozott határozat, hogy minden európai zsidót
fizikailag meg kell ölni. Rengeteg bizonyíték van viszont az
üldözésükre, hatalmuktól való megfosztásukra, és az összes
zsidó Európából való kitelepítésére vonatkozó döntésre.
-
Egyáltalán semmiféle fizikai bizonyíték
nincs emberölésre szolgáló gázkamrák létezésére, sem
Auschwitzban, sem másutt. Viszont rengeteg bizonyíték van
hidrogéncianidnak (Ciklon B) és gázkamráknak a használatára
tífusz elleni fertőtlenítés és tetvetlenítés céljából. Még
senki sem volt képes arra, hogy mutasson, rajzoljon, vagy
leírjon egy emberölésre szolgáló gázkamrát, vagy mutasson
egy fényképet, vagy egynek is a tervét, mivel még soha senki
nem látott emberölésre szolgáló gázkamrát.
-
Azért nem látott soha senki emberölésre
szolgáló gázkamrát, mert nem léteztek. Az Auschwitzba
látogató turisták ezreinek mutogatott gázkamrák, a múzeum
vezetőségének a beismerése szerint, háború utáni
rekonstrukciók. Az egyéb helyekről származó, közismert
gázkamra képek pedig vagy fertőtlenítő csarnokok, vagy még
általánosabban hullaházak, légi támadás elleni óvóhelyek
(gyakran gázbiztosak), vagy krematóriumok. A zsidók
elgázosításának a közismert képei – a deportáltak felrakása,
vagy leszállítása vonatokról, szemüveg- és cipőhegyek,
holtak halmai, krematórium kémények csak azok, amit mutatnak
– emberek és vonatok, szemüvegek és cipők, hullák, füstölő
kémények, és semmi más – ezek nem jelentenek bizonyságot a
tömeges elgázosításra.
-
Nem csak, hogy nincs semmiféle fizikai
bizonyíték kivégző gázkamrák létezésére, hanem
jelentőségteljes fizikai, építészeti, helyrajzi, földrajzi
és szakértői bizonyítékok vannak a létezésükkel szemben. A
kritikai bizonyítékok három jelentésben találhatók, amelyek
mindegyike a helyszínen, Auschwitzban elvégzett vizsgálatok
eredményein alapszik. Ezek közül az első és leghíresebb a
Leuchter jelentés volt, amelyre Ernst Zundel adott megbízást
1988-ban. Noha a revizionisták ünnepelték ezt a jelentést,
kissé elsietetten állították össze, és a következtetéseinek
az értelmezése körüli viták miatt tényfeltárónak, de nem
perdöntőnek kell tekinteni. Azonban Leuchter meglátásait és
következtetéseit finomította és megerősítette az a szakértői
tanulmány, amelyet a német vegyész, Germar Rudolf végzett
el, valamint egy törvényszéki szakértői vizsgálat és
jelentés, amelyet az Auschwitzi Állami Múzeum megbízásából a
krakkói Törvényszéki Szakértői Intézet végzett.
-
Az állítólagos számú elgázosítás és elégetés
az állítólagos időtartam alatt az állítólagos eszközökkel
nem volt lehetséges. Ennek a következtetésnek néhány
bizonyítéka az Egyesült Államokban gázzal történt egyéni
kivégzésekkel foglalkozó tanulmányokból származik, amelyek
közül mindegyik világosság teszi, hogy milyen nehéz egyetlen
személyt is biztonságosan és hatékonyan gázzal megölni, nem
pedig az állítólagos százakat.
-
A nácik által megölt zsidók száma, amit
szokásosan hatmillióra becsülnek, nagyon eltúlzott. Ez
jobbára a zsidó népesség háború előtti nagyságának az
igencsak megnövelt számaiból adódik, valamint az alábecsült
túlélési és kivándorlási számokból.
-
A holokauszt történet bizonyítékainak nagy
része a nürnbergi perrel volt összefüggésben – ez a győztes
által a legyőzöttel szemben hozott rendkívüli és példa
nélkül álló ítéletek sora, nagyon kevés törekvéssel arra,
hogy kiderítsék és kimondják az igazságot. Ennek az
eljárásnak a során létrehozott bizonyítékok nélkül semmiféle
jelentős bizonyíték nem volna arra, hogy végeztek-e ki
zsidókat egyáltalán. Maga a bíróság törvényes volta is
megkérdőjelezhető, mert az eljárásai a vádlottaktól
megtagadták az alapvető eljárási jogokat, a túlélők
tanúvallomásait és a kiszolgáltatott vádlottak verés és
kínvallatás hatására tett vallomásait pedig készpénzként
vették tudomásul. A jegyzőkönyvek szerint az auschwitzi
parancsnoknak, Rudolf Hössnek a vallomását kínzással és
kényszerítéssel csikarták ki.6
-
Általában véve nagyon csekély bizonyíték van
az elfogadott holokauszt történet számára. A tárgyi
bizonyítékok értéktelenek, és amennyi a rendelkezésünkre
áll, az nagyrészt szemtanúk beszámolóira, vallomásaira és a
szóbeszédre alapozódik. A szemtanúk beszámolói, amelyek
közismerten megbízhatatlanok, ebben az esetben tökéletesen
hamisak. Sok kulcsfontosságú tanú már a bíróság előtt
összeomlott, és olyan hírneves tanúk, mint Rudolf Vrba,
Felipe Müller, Kurt Gerstein és Rudolf Höss mára már
részlegesen vagy teljesen a hitelüket vesztették.
-
Holokauszt mese kulcsfontosságú elemei már
annyira kétségbe vonhatóvá váltak, hogy a holokauszt
intézményesített írói is elfogadták a pontatlanságukat.
Ennek egy példája a zsidószappan történet – a hosszú ideje
megcáfolt történet arról, hogy a nácik az elgázosított
zsidók testéből szappant készítettek, vagy „gőzkamrák”
használata az áldozatok halálra gőzölésére, vagy az
emberölésre használt gázkamrák léte magában Németországban,
mint pl. Dachauban és Buchenwaldban. Mindezeket a
vallomásokat Nürnbergben tették, majd ezt követően csendben
elvetették. A legsokatmondóbb az áldozatok számának az a
csendes lecsökkentése, amelyet legjobban annak a 19 táblának
az eltávolítása jelent Auschwitzban, amelyek 19 nyelven
közölték a látogatókkal, hogy 4 millió zsidó halt meg a
táborban. Ezeket olyan táblákra cserélték ki, amelyeken
másfél millió áll (amit a revizionisták még mindig nagyon
túlzottnak tartanak).
Úgy látszik, hogy a revizionista kutatás
tudományos módon történik, bizonyítékokkal alátámasztva, és
nagyon nyugodt és visszafogott módon előadva. Hogy néhány
revizionistának (nem mindegyiknek) jobboldali múltja van, az
igaz. Hogy néhányuk (nem mindegyik) zsidó ellenes érzelmeket
mutat, az szintén igaz, de ez részben azoknak a támadásoknak is
betudható, amelyek őket zsidók és zsidó szervezetek részéről
érték. Néhányan (nem mindegyik) kapcsolatban állt rasszista és
nacionalista szervezetekkel, néhányan (nem mindegyik)
folyékonyan beszél németül, sőt némelyikük német. Az efféle
ismeret arra vezethet minket, hogy biztosabban észrevehessük a
kutatásaikban a részrehajlást, de nem arra, hogy önmagában
elvessük az eredményeiket.
„Mutass vagy rajzolj nekem egy náci gázkamrát
…”
Robert
Faurisson7
Senki sem tud mutatni
nekünk sem Auschwitzban, sem sehol másutt legalább egyet ezekből
a vegyi mészárszékekből. Senki sem tudja elmondani, hogy
milyenek voltak és hogyan működtek. A létezésükre való egyetlen
utalásnak sem lehet semmi nyomát föllelni. Nincs egyetlen egy
irat, egyetlen tanulmány, egyetlen rajz sem. Semmi! Semmi, csak
néhány alkalmi, szánalmas „bizonyíték”, amely délibábként
eltűnik, amint az ember megközelíti, és amelyeket maguk a zsidó
történészek is kénytelenek voltak az elmúlt években megtagadni.
Robert Faurisson8
15 éven keresztül
valahányszor valahol egy tanúról hallottam, teljesen mindegy,
hogy Európa mely részében, amely nem volt szovjet megszállás
alatt, aki azt állította, hogy személyesen jelen volt gázzal
történt kivégzésnél, rögtön odamentem, hogy felvegyem a
vallomását. Iratokkal a kezemben annyi pontos és részletes
kérdést tettem föl nekik, hogy hamarosan nyilvánvalóvá vált,
hogy nem tudnak válaszolni, legfeljebb hazudni. A hazugságuk
gyakran olyan átlátszó volt, hogy azzal zárták a vallomásukat,
hogy személyesen ugyan nem látták, de egyik, a táborban
elhalálozott jó barátjuk mesélt nekik róla, akinek a
jóhiszeműségében nem tudtak kételkedni. Ezer és ezer kilométert
tettem így meg keresztül-kasul Európán.
Paul Rassinier9
Rober Faurisson, a veterán revizionista tudós
írta, hogy a holokauszt szíve Auswchwitz, Auschwitznek a szíve
pedig a gázkamrák. Ő ezért mindazokat, akik harcolni kívánnak a
holokauszt mítosz ellen, arra ösztönzi, hogy erőfeszítéseiket
erre a szívre összpontosítsák. Faurisson volt, aki a hetvenes
évek közepén először gondolt arra, hogy a holokauszt
revizionizmust úgy helyezi szilárd alapokra, hogy figyelmét az
emberölésre használt gázkamrák melletti, és elleni anyagokra és
törvényszéki szakértői bizonyítékokra összpontosítja.
Meglátogatott egy működő, gázzal kivégző létesítményt az
Egyesült Államokban, és maga látta, hogy mi kell ahhoz, hogy
egyetlen alkalommal, egyetlen személyt hatékonyan és
biztonságosan (legalábbis a kivégzők vonatkozásában) megöljenek,
nem is beszélve a százakról, amit a holokauszt írók
bizonygatnak, és megállapította, hogy „egy nyolcéves gyerek
számára megérthető vegyészeti és fizikai okokból” a náci
gázkamrák létezése és működtetése lehetetlenség volt. De a
mozgalmár Ernst Zundel volt az, akinek az 1988-as, második
„hamis hírek” per alkalmával támadt az az ötlete, hogy szakértői
csapatot küldjön Auschwitzba a kérdés egyszer s mindenkorra való
eldöntésére. A revizionisták szerint, a hiányosságai ellenére
(amelyek minden bizonnyal a sietős elkészítésének a
következményei), a Leuchter Jelentés megállapításai világosak –
a létesítményeket, amelyeket emberek kivégzésére szolgáló
gázkamráknak tartottak, sosem használták arra a célra, és nem is
lehetett azokat arra a célra használni.
Úgy látszik, semmi sem illik bele a gázos
történetbe. Az áldozatok száma, akiket bezsúfoltak a
helyiségekbe, az üzemeltetők védelmének a teljes hiánya, a
halottégetés sebességének a teljes valószínűtlensége, az óriási
hibák, hiányosságok és következetlenségek a szemtanúk
beszámolóiban – mindezek és még mások, ha hozzávesszük a
mellettük szóló tárgyi bizonyítékok teljes hiányát,
csodálkozásra késztetik az embert, hogy először is hogyan
lehetett egy ilyen történetet elhinni. Még senki sem tudta
megmagyarázni, hogy miképp működött egy gázkamra. Senki sem
tudta megmagyarázni, hogy a CiklonB szemcséket miképp szórták be
olyan nyílásokba, amelyek soha nem léteztek. Senki sem tudta
megmagyarázni, hogy a zsidó börtönlakókból álló Sonderkommandó
(üzemeltető különítmény) tagjai hogyan tudtak azonnal bemenni
(még ha gázálarcot viseltek is, ami minden, csak nem megfelelő
védelem, különösen, ha a viselője mozog), miképp tudták a
holttesteket eltávolítani egy tömeges kivégzés után, mert a
környezetnek egy hidrogéncianid óceánnak kellett lennie. A
halálos gáznak ott kellet lennie mindenütt, különösen a
holttestek lágy szöveteiben. Összefoglalva, még eddig senki sem
volt képes fölvállalni Faurisson kihívását: „Mutass, vagy
rajzolj nekem egy náci gázkamrát.”
Az intézményesítet holokauszt történet túl tudja
élni, és bizonyos mértékig túl is élte két vagy három
revizionista állítás sikeres elfogadtatását. Az
„intencionalisták” és a „funkcionalisták” közötti vita a
következményeiben annak az elismerése, hogy a német államnak
valószínűleg nem volt olyan szándéka, hogy minden zsidót
kivégezzen. Hasonlóképp az auschwitzi számok lecsökkentésével az
intézmény elfogadta az összességében hatmilliós szám
lecsökkentésének legalább a lehetőségét. De a gázkamrák ügyével
egyszerűen nem lehet hova fordulni. Más szavakkal ismételve
Faurissont: nincs gázkamra, tehát nincs holokauszt.
A holokauszt
intézmény (és az intézményesített holokauszt)
Ellenrevizionisták, holokauszt állítók, kiirtás
állítók – az ajánlott címkék tartománya tükrözi a revizionizmus
ellenzők megnevezésének a nehézségét. Még maga a szó is, hogy
„ellenzők”, az „antirevizionista” kifejezéshez hasonlóan,
félrevezető, mert visszamutató, védekező tartásra utal. Noha az
intézményes írók gyakran találják magukat abban a helyzetben,
hogy revizionista kezdeményezésekre válaszolnak, és gyakran
szorulnak védekezésbe, a szó, hogy „ellenzők”, vagy
„ellenrevizionisták” azt sugallja, hogy ők a gyengébb fél, vagy
maguk nem kezdeményeznek. Nem ez a helyzet. Kevés olyan történet
van, akár igaz, akár hamis, amelyet erőszakosabban és szélesebb
körben terjesztettek, mint a holokauszt, és kevés lobbi volt
erősebb, vagy rendelkezett több forrással és élvezett olyan
tökéletes uralmat az elfogadott közbeszéd felett. Ez érvényes
arra a fogalomra is, hogy „igenlők”. A holokauszt történettel
megtörténhet, hogy szüksége van „igenlésre”, de ha valaki
rápillant a hatalmas „igenlő” anyagra, amely ma rendelkezésre
áll, sosem gondolna erre. Végül a „kiirtás állítók”
(exterminalisták), amelyet a revizionisták általában használnak
az ellenzőikre, noha szigorúan pontos, elég csúfondárosan és
leminősítően hangzik. Ezért mi a „holokauszt intézmény –
intézményesített holokauszt” viszonylag semleges kifejezéspárt
fogadjuk el.
Hatvan éven keresztül nem volt hiány a
holokauszt intézményesített nézetét terjesztő anyagokban –
könyvek, írások, filmek, színdarabok, költemények, TV műsorok,
tudományos tanulmányok, konferenciák, emlékművek, múzeumok –
mind támogatták és terjesztették az intézményesített történetet,
és csak az utóbbi időben történt meg, hogy az intézmény
szükségesnek látta, hogy válaszoljon a revizionisták
állításaira. Mint korábban, azok számára, akik kutatni kívánják
a kérdést, a következő kiindulópontokat ajánljuk:
-
az ADL honlapja10
-
A Niskor honlap11
Ezen honlapok szerzői jól ismert zsidó és
cionista mozgalmárok, soknak közülük nyílt és jól megalapozott
kötődése van zsidó és cionista mozgalmi szervezetekhez. Újra
felidézem, hogy ez arra késztethet bennünket, hogy a
megállapításaikat megfelelő óvatossággal kezeljük, de csak
emiatt nem kell egészben elvetni őket.
A intézmény csak nagyon szórványosan kísérelt
meg választ adni bizonyos revizionista megállapításokra.
Állítják, hogy a kivégző és hamvasztó rendszerek tökéletesen
alkalmasak voltak az elfogadott mennyiségek feldolgozására, és
hogy minden megállapítást erős bizonyítékok támasztanak alá.
Minden olvasó tanulmányozhatja azokat a bizonyítékokat, amelyek
az Interneten szabadon elérhetők, de a vita valami „igenis
elegendő”, „nem, nem elegendő” szópárbajjá fajult – amit talán
fel lehetne oldani valamiféle olyan igazságtételi testülettel,
amelynek hatalma volna arra, hogy szakértő tanúkat idézhessen
meg.
De hátra van még az a nehézség, hogy nem csak
kevés a rendelkezésre álló és a Holokauszt történetet alátámaszt
vallomások mennyisége, hanem ami van, sokszor messze van az
elfogadhatóságtól. Az iratok gyakran „kétértelműek”, a tanúk
gyakran „zavartak”, vagy „lelkileg sérültek”, az épületeket és
berendezéseket gyakran „lerombolták”. Ahelyett, hogy tagadná a
tagadhatatlant, az intézmény inkább a magyarázkodást
választotta. Az írásos emlékek hiányát azzal magyarázzák, hogy a
végső megoldás szigorúan titkos volt, ezért az írásos
üzenetváltást nem csak a lehető legcsekélyebbre korlátozták,
hanem virágnyelven írták. Így a „különleges bánásmód” csak
kivégzést jelenthet, és a „keletre való kitelepítés” pedig
haláltáborba való szállítást. Emiatt annak, hogy még senki sem
jelentkezett Faurisson kihívására, hogy mutassanak, vagy
rajzoljanak neki egy gázkamrát, az az oka, hogy aki látott
gázkamrát, az nyilvánvalóan nem él, hogy elmondhassa a meséjét.
Az Auschwitz-Birkenauban mutogatott elgázosítási rendszerről
évek során elismerték, hogy „háború utáni újjáépítések”, mivel
az eredeti gázkamrákat 1944-ben lerombolták, hogy eltüntessék a
bizonyítékot az előrenyomuló szovjet erők szeme elől. Végül a
túlélők és az elkövetők vallomásai, amelyekről elismerik, hogy
zavarosak és ellentmondásosak, a lélekölő körülmények miatt
olyanok, amelyek között a megfigyeléseiket végezték, de ezeknek
a vallomásoknak a puszta mennyisége, és gyakran a
szenvedélyessége minősíti őket elfogadhatónak.
Hogy a bizonyítékok hiánya, vagy más miatt, az
intézmény nem nagyon foglalkozott a revizionista megállapítások
tételes megcáfolásával, hanem kétségbe vonta a revizionisták
jogát arra, hogy ilyet tegyenek. Nem csak sok holokauszt író,
hanem világszerte az egész értelmiségi intézmény számára is, a
holokauszt megtörtént, és kész. 1979-ben Faurissonnak a
gázkamrákra vonatkozó kérdésére válaszul harmincnégy francia
értelmiségi közzétett egy nyilatkozatot a Le Mond-ban, amelynek
a második mondata kijelenti, hogy „Nekünk tilos azt kérdeznünk,
hogy miképp volt egy ilyen tömeggyilkosság műszakilag
lehetséges. Lehetséges volt műszakilag, mert megtörtént.” Az
intézmény legtöbb alakja számára a tárgynak még a felvetése is a
revizionizmus létjogosultságának az elismerését jelenti, amit az
nem érdemel meg.
„Ha előjönne valaki
manapság, és hírül adná, hogy egy tudományos megbeszélést hív
össze annak a megvizsgálására, hogy a nap kering-e a föld körül,
vagy a föld a nap körül, azt vagy nevetségessé tennék, vagy
elmebetegnek nyilvánítanák. Senkinek sem jutna eszébe, hogy
komolyan vizsgálat alá vegye a kérdést. … Valami hasonló
történik az úgynevezett „Auschwitz hazugság”, vagy „holokauszt
hazugság” terjesztőivel: az az állításuk, hogy szó sem volt „a
zsidók kiirtásáról”, az olyan nyilvánvalóan hamis, hogy
alapvetően méltatlan komoly, tudományos elemzésre.”12
Deborah Lipstadt-nak, a Zsidó és Holokauszt
Tanulmányok rendkívüli tanárának az Emory College-ban, ez a
véleménye. Lipstadt, aki a hívei szerint a Holokauszt tudósa,
becsmérlői szerint egy zsidó etnikai mozgalmár, nagy
terjedelemben írt a holokauszt revizionizmusról. Maga is zsidó
lévén, méghozzá viszonylag ortodox háttérrel, Lipstadt
professzor egész életében kapcsolatban állt a zsidó ügyekkel, és
nagyon tevékenyen vett részt bennük. Elkötelezet cionista, és
sok zsidó és cionista szervezet pénzeli és segíti őt, mint pl. a
Vidal Sassoon Nemzetközi Központ az Antiszemitizmus
Tanulmányozására a Héber Egyetemen és az ADL (Rágalmazás Elleni
Liga) – újra egy ok az megállapításai óvatos kezelésére, de nem
a merev elvetésére.
Ahelyett, hogy a revizionisták megállapításaival
foglalkozna, Lipstadt magukra a revizionistákra összpontosít.
Könyvében, „A Holokauszt Tagadása: Erősödő Támadás az Igazság és
az Emlékezet Ellen”, a negyvenes évektől a korai kilencvenes
évekig végigköveti a revizionizmus fejlődését, hogy bemutassa,
hogy a revizionisták túlnyomórészt antiszemiták, régi
kapcsolataik vannak fasisztákkal, a fehér felsőbbrendűség
híveivel és általában fajvédő szervezetekkel, az ő mozgató
rúgójuk elsősorban a hitleri uralom és általában a fasizmus és
antiszemitizmus rehabilitálása és a tudományos máz rajtuk nem
több, mint rasszista és intoleráns nézeteik rejtegetése.
„Azok, akik azzal
érvelnek, hogy a holokauszt tagadóknak meg kell adni a
tisztességes maghallgatást, azok képtelenek felismerni, hogy a
tagadók törekvése nem az igazság keresése. Ehelyett a
rasszizmus, a szélsőségesség és a rosszindulatú antiszemitizmus
vezérli őket. …módszertanuk alapja a félrevezetés és hamisítás,
és a legtöbb revizionista írat tudományos és visszafogott
hangneme csupán kirakat a valódi jellegük és szándékaik
elrejtése érdekében.”
Deborah Lipstadt13
Ő azt vallja, hogy a revizionisták nem csak
holokauszt érvényességére és emlékére jelentenek veszélyt, hanem
általában veszélyeztetik magát a történelmet és a tudományt, sőt
magát a demokratikus életet, ahogy azt mi ismerjük.
„A holokauszt tagadást
nem szabad úgy tekinteni, mint egy sajátos csoport támadását a
történelem ellen. Visszautasítja az értelmes elemzést és azt,
ahogyan a holokauszt áthatott minden kultúrát. A zsidó
történelem elleni támadása támadás az értelmes társadalmak
legtöbb alapvető értéke ellen.”
Deborah Lipstadt14
Lipstadt professzor hosszú ideig nem vette
figyelembe a revizionista kihívást, de a revizionista tudomány
egyre javuló minősége nem maradhat észrevétlen:
„Az utóbbi időben a
tagadók tevékenysége egyre rosszabb indulatúvá és veszélyesebbé
vált, nagyrész azért, mert kifinomultabb lett. A közleményeik,
beleértve a „The Journal of Historic Review-et” (Történelmi
Szemle) a valódi tudományos közleményeket utánozzák. Ez
megzavarja azokat, akik nincsenek tisztában a Journal
céljaival.”
Deborah Lipstadt14
Most már tehát válaszol, de csak úgy, hogy
kétségbe vonja a szavahihetőségüket, de még mindig elzárkózik
attól, hogy vitázzon velük, vagy válaszoljon az egyes
megállapításaikra. Szerinte a holokauszt lényegi igazságáról nem
lehet vitatkozni.
A javukra billenő erőegyensúly és a bíróságokon
és azokon kívül elért sikereik ellenére sem Lipstadt professzor,
sem a holokauszt intézmény többi része sem végzi a dolgát valami
sikeresen. A revizionizmus és a hatása egyenletesen nőtt, a
revizionistákon önbizalom és bizonyosság látszik, míg az
intézmény időnként kissé zavarodottnak mutatkozik. A
revizionistákból a ravaszkodás sem hiányzik. Mivel a harcban a
gyengébb kutya szerepére vannak kárhoztatva, magukévá tettek egy
félelmetesen hatásos passzív-agresszív tartást – a kerekre
tátott szemű ártatlanságét, azt állítva, hogy a revizionizmusnak
semmiféle ideológiai alapja sincs, pusztán egyfajta módszer az
igazság kiderítésére. Azonban bármilyenek legyenek is az
ideológiai mozgató rúgóik, nagyobbrészt tudományos kutatásokra
szorítkoztak, amelyet felelősségtudattal végeztek és félelmetes
céltudatossággal, lépésről lépésre haladva szétboncolták az
eddigi szentséges holokauszt történetet.
Vegyük csak Raul Hilberg esetét. Hilberg
1961-ben adta ki a The Destruction of European Jews (Az európai
zsidók kiirtása) c. könyvét. Könyvében, amelyet a holokauszt
alapvető megszövegezésének tekintenek, Hilberg leírt egy
vállalkozást, amelyet Hitler, aki két érvényes rendelkezést
bocsátott ki a népirtás mozgásba lendítésére, személyesen
felügyelt. Ezek a rendeletek különféle szervezetekre
vonatkoztak, elsősorban a rendőrségen és a hadseregen belül,
amelyek előkészítették, szervezték és végrehajtották ezt a
hatalmas, bűnöző vállalakozást. Ez a nézet 25 évig lényegében
vitán felül állt, mígnem Arthur Blitz 1976-ban ki nem adta a
The Hoax of the Twentieth Century (A huszadik század
szélhámossága) c. könyvét, és Robert Faurisson 1978-79-ben
közzétett két cikket a Le Mond-ban azt állítva, hogy a náci
gázkamrák nem létezhettek. Összeállítottak egy szakértői
bizottságot, hogy bebizonyítsák, hogy léteztek a gázkamrák,
amelynek Raul Hilberg is a tagja volt. Közvetlenül az eljárás
kezdete előtt a La Nouvelle Observateur c. francia képeslap
folytatott vele egy beszélgetést, amelyben Hilberg elismerte,
hogy nincs semmiféle létező okmány, amely igazolná, hogy a
nemzeti szocialista hatalom találta ki és tervezte meg a zsidók
kiirtását. 1983 február 22-én, a Holokauszt Túlélők Alapítvány
által szervezett rendezvényen, Hilberg a következőket mondta:
„Ami 1941-ben
elkezdődött, az egy olyan pusztító folyamat volt, amelyet
előzetesen nem terveztek meg, és semmiféle szervezet nem
irányította központilag. A pusztító intézkedéseknek nem voltak
tervei és nem volt költségvetése. Azokat lépésenként hajtották
végre, egyszerre csak egy lépést. Ez nem úgy valósult meg, ahogy
egy tervet kiviteleznek, hanem a gondolatoknak hihetetlen
egybeesésével, közmegegyezéssel – a kiterjedt bürokrácia
gondolatolvasása útján.”
Ezt megerősítette Hilberg vallomása az első
Zundel perben, Torontóban, 1985-ben, majd még abban az évben
megismételte könyvének az átdolgozott, második kiadásában,
amelyben a következő található:
„Végső elemzésben a
zsidók elpusztítása nem annyira törvényeknek és parancsoknak
volt a terméke, hanem egy szellemi ügyé, a teljes egyetértésé,
az összhangzásé és időbeli egybeesésé.”
Eltekintve egy ilyen közmegegyezésen alapuló,
gondolatolvasás útján kitalált és irányított népirtás
képtelenségétől, valamennyire el kell ismernünk, hogy ilyen
hosszadalmas kiszenvedésről tanúskodó fordulat csak a lassan
csörgedező revizionista erőfeszítések eredményeképp történhetett
meg – ráadásul mindezt úgy érték el, hogy közben a
revizionistákat bíróság elé hurcolták, bírságolták, börtönbe
zárták, merényleteket követtek el ellenük és kiközösítették
őket.
A holokauszt intézmény kevéssé szeretett
érvekkel válaszolni, annál inkább hatalommal. Jobbára a zsidó
szervezetek nyomásának az eredményeként Izraelben,
Franciaországban, Németországban, Kanadában, Svájcban,
Ausztráliában, Belgiumban, Ausztriában, Svédországban, Dániában,
Hollandiában, Lengyelországban és Spanyolországban a holokauszt
revizionizmus törvényesen büntethető. A törvény ezekben az
országokban bűnnek tekinti a II. Világháború, vagy a holokauszt
bármilyen vonatkozásának a megkérdőjelezését vagy
felülvizsgálatát, ha az túllép az országok kormánya által
felállított határon, mégpedig mindenki esetében, függetlenül a
fölkészültségétől és nézetei tényszerű meglapozottságától. Más
országokban is büntetik a revizionizmust, mégpedig függetlenül
attól, hogy vannak-e ilyen törvényeik (USA, Nagy Britannia,
Hollandia, stb.). Az USA-ban a kaliforniai bíróság az IHR
(Institut of Historical review - Történelmi Felülvizsgálati
Intézet) ellen „bírósági figyelmeztetést” intézett a náci
gázkamrák létezésének az ügyében. Franciaországban, 1949-51-ben,
negyven évvel a 1990. július 13-ai törvényt megelőzően
revizionistákat ítéltek el az írásaik miatt.
„Azon személyek, akik
írásban vagy kimondott szóval bármi olyan kijelentést hoznak
mások tudomására, amely tagadja, vagy arányaiban kisebbíti
a náci uralom időszaka alatt elkövetett azon cselekményeket,
amelyek a zsidó nép, vagy az emberiség ellen elkövetett bűnök
voltak, hogy szándékosan védje azon cselekmények elkövetőit,
rokonszenvet fejezzen ki irányukba, vagy azonosuljon velük, öt
év börtönbüntetéssel sújtható.”16
Történészeket, kutatókat, írókat és kiadókat
rendszeresen büntetnek, bebörtönöznek, megszólalási tilalom alá
helyeznek, a szülőföldjükről elüldöznek és megtagadják tőlük,
hogy máshová költözhessenek. A bírósági eljárás alá helyezett
revizionistáknak szembe kell nézniük azzal a képtelenséggel,
hogy egy revizionista személy bírósági védelme, azaz minden
olyan állítás, mely szerint a revizionista álláspontja helyes
volt, az maga is a bűntett megismétlése, azaz minden olyan tanú,
aki egy revizionista álláspontját alátámasztó vallomást tesz, az
az igazságügyi szervek óhajára maga is azonnal vád alá
helyezhető.
Mindemellett ezekben és a nyugati világ legtöbb
országában, még ott is, ahol alakilag nem törvénytelen, a
revizionizmus komoly bűnhődés kockázatával járt, beleértve a
munkahely elvesztését és a társadalmi kirekesztés megannyi
módját. Végezetül a revizionisták mind a fenyegetésként fellépő,
mind a valódi erőszaknak a fogadó végén állnak. Valamennyi
vezető revizionistának el kell szenvednie a jogi támadásokat,
valamennyi szenved a társadalmi és szakmai kirekesztéstől, és
sokuknak kellett fizikai, testi támadásokat is elviselniük. A
holokauszt revizionizmust manapság, egészen egyszerűen
kifejezve, olyannak tartják, mint a korábbi időkben a
boszorkányságot, holokauszt tagadónak lenni a civilizált
társadalomból való kirekesztettséget jelent ugyanúgy, mint egy
pedofil esetében.
Ez a fajta hatalomgyakorlás hozott győzelmeket.
A revizionizmust távol lehetett tartani a nagy médiától. A
revizionistákat megfosztották attól, hogy részesei legyenek a
közbeszédnek, és az intézménynek sikerült elérnie olyan
elképesztő visszatáncolásokat, mint Joel Harvardé, aki 1993-ban
írt egy disszertációt, amelyben ő megpróbálta (és az én nézetem
szerint sikeresen) hitelesen összefoglalni a
revizionista/intézményi összeütközést.
„Én most nagyon
sajnálom, hogy egy ilyen összetett tárgyban elegendő tudás és
felkészültség nélkül dolgoztam, és remélem, hogy ez a rövid
kiegészítés meg fogja előzni, hogy a zsidó közösségnek itt,
Újzélandban, vagy másutt fájdalmat okozzak, vagy, hogy rossz
szándékú csoportok vagy egyének rossz célra használják. … Most
már belátom, hogy a doktori disszertációmban hibáztam, amikor
nem elemeztem elegendő súllyal a holokauszttal foglalkozó
számtalan szerző indítékait, noha néhányan olyan
beállítottsággal írtak, hogy támadják a zsidókat és
rehabilitálják a nácikat.”
Joel Harvard17
A fiatal, zsidó revizionistától, David Cole-tól
származó alábbi nyilatkozat is, amelyet a joginál gyengébb
eszközökkel értek el, és amelyet Irv Rubinnak, a Jewish Defence
Leage (Zsidó Védelmi Liga) akkori vezetőjének faxolt meg,
érdemes a teljes egészében történő idézésre:
„Ezt a nyilatkozatot
abból az igyekezetből tettem, hogy tisztázzam a holokauszttal és
a holokauszt tagadással kapcsolatos jelenlegi nézeteimet. Ahogy
mindenki tudja, aki a holokauszt tagadás kérdését nyomon
követte, 1991-től 1994-ig engem jól ismertek a mozgalomban, mint
egy zsidó holokauszt tagadót (önjellemzésemben: holokauszt
revizionistát). Az utóbbi három évben már nincs kapcsolatom a
mozgalommal, miután felismertem, hogy tévedtem, és életutam
önsors-rontó, és mások számára kártékony volt. Az utóbbi néhány
évet úgy töltöttem el, hogy hallgattam a tagadási mozgalomban
töltött időszakom tárgyában. A hallgatásomat főleg az afölötti
szégyenem okozta, amit az életemmel tettem, és az a kívánságom,
hogy elhatárolódjam attól az élettől.
Az előéletem miatt
szeretném leszögezni, hogy nincs kétség bennem a tekintetben,
hogy az európai zsidók második világháborús holokausztjában a
nácik gázkamrákat használtak a zsidók elleni népirtás
kísérletében. Mind a kelet-európai, mind a nyugat-európai
táborokban olyan gázkamrákban gyilkolták a zsidókat, amelyek
olyan mérgező gázokat alkalmaztak, mint a Ciklon B és a
szénmonoxid (az auschwitzi táborban pl. Ciklon B-t használtak a
gázkamrákban). Ennek a bizonyítékai elsöprők és
félreérthetetlenek.
A nácik szándéka az
volt, hogy minden európai zsidót megöljenek és e megkísérelt
népirtás áldozatainak a végleges száma hatmillió volt. Ez az
embertelenséget, amely egyedülálló a maga nagyságában és
mértéktelenségében, soha sem szabad elfelejteni.
Az én tagadóként
eltöltött négy évem során engem tönkretett az öngyűlölet és
utálkozás, egy olyan tény, amelyre a bírálóim közül sokan nagyon
hamar rámutattak. Tény, hogy ez az öngyűlölet sokak számára volt
nyilvánvaló, de én túl vak voltam ahhoz, hogy észrevegyem. A
gyűlöletet, amelyet magam iránt éreztem, kivetítettem a népemre.
Elcsábított az áltörténelmi képtelenség és az okosan hangzó, de
üres elméletek, és a figyelemfelkeltő szólamok. Amikor végre
kinyíltak a szemeim, hála néhány jó és kedves barátomnak, akik
nem voltak hajlandók letenni rólam még akkor sem, amikor a
legrosszabb állapotomban voltam, én elszörnyedtem azon, amit
tettem. Az ösztönöm azt súgta, hogy meneküljek el, és soha többé
ne nézzek vissza, de mára megértettem, hogy tartozom azzal a
népemnek, amelyet megsértettem, hogy határozottan megtagadjam a
korábbi nézeteimet. Nem csak annak a sok embernek tartozom mély
megbánással, akiket haragra gerjesztettem, és a barátoknak és a
családnak, akiket megsértettem, hanem főként a holokauszt
túlélőinek, akik csak tiszteletet és együttérzést érdemelnek, és
nem az áldozati sors megismétlését.
Emiatt hadd ajánljam
föl a fölsorolt emberek számára a legalázatosabb és nagyon,
nagyon őszinte bocsánatkérésemet. Sajnálom, amit tettem, és
sajnálom a fájdalmat, amit okoztam.
Most, hogy tisztáztam a
nézeteimet, az is kötelességem, hogy tisztázzam magam azokkal a
video „dokumentációkkal” és médiaszereplésekkel kapcsolatban,
amelyekben 1991. és 1994. között részt vettem. Ezek a
„dokumentációk” csupán szalagra fölvett szemétség, amely telve
van öngyűlölettel és álértelmiségi értelmetlenségekkel. A „média
megjelenéseim” számomra csak szégyent jelentenek. Az üveges
tekintetem, megtévesztő érvelésem és mellébeszélésem a
beszélgető műsorokban való föllépéseim alkalmával remélhetőleg
minden értelmes nézőt ráébresztett arra, hogy én egy olyan ember
voltam, akinek nem sok köze volt a valósághoz.
A tudomásomra jutott,
hogy Bradley Smith még mindig szerepelteti az egyik videó
felvételemet az egyetemeken közzétett hirdetményeiben. Emiatt le
kell még rögzítenem az alábbi, kiegészítő bejelentéseimet: Ezt a
videót az én hozzájárulásom nélkül hirdetik, és én most elárulom
erről a videóról, hogy értéktelen. Bradley Smith nem történész,
a tagadás pedig nem „történettudományos terület”. Az egyetemi
hallgatóknak másfelé kell fordulniuk, ha meg akarják ismerni a
holokausztot. Ezeknek a hallgatóknak mondanám, hogy pontos
ismeretekért olyan könyvekbe nézzenek bele, mint Hilberg-től a
„Destruction of the European Jews (Az európai zsidók
elpusztítása), Yahil-tól a „The Holocaust” és Dawidowitz-tól a
„War against Jews” (Háború a zsidók ellen). Ha a tanintézetük
könyvtárában ezek a művek nem találhatók meg, rendeljenek
másolatokat. „David Cole” videóit figyelemre se méltassák, azzal
a kivétellel, hogy igazságosan leleplezik őket, mint
szélhámosságokat.
Hálás vagyok, hogy
alkalmat adtak nekem, hogy megtehessem ezt a nyilatkozatot. Ezt
a nyilatkozatot szabad akaratomból és minden kényszertől
mentesen tettem meg, és készséggel, sőt boldogan adom át Irv
Rubin úrnak a Zsidó Védelmi Ligánál, hogy a lehető legszélesebb
körben terjessze. Ez a nyilatkozat a nézeteimnek a legidőszerűbb
és pontos összeállítása és érvényteleníti minden korábbi
írásomat, videómat, vagy megnyilatkozásomat. Köszönöm, hogy
lehetővé tették, hogy a múltamat tisztázzam.”
David Cole18
Az efféle győzelmek ellenére még mindig igaz,
hogy meglepően kevés tényleges bizonyíték támasztja alá az
intézményesített holokauszt történetet, és az embereknek föl
kell tenniük a kérdést, hogy miképp lehetséges, hogy egy ilyen
hatalmas és összetett vállalkozás, mint ilyen óriási számú
embernek a megtervezett és mechanikus kivégzése, a nélkül
zajlott le, hogy világos bizonyítékok sorát hagyta volna maga
után, akár dokumentált, akár tárgyi formában. A taktikát és
stratégiát illetően a holokauszt aktivisták valamiféle nem
győzelemre álló helyzetben vannak. Ha vitatkoznak a
revizionistákkal, azzal hitelt érdemlőnek tüntetik fel őket és
elfogadják, hogy a holokauszt is vitatható téma. Ha elutasítják,
hogy vitázzanak velük, ahogy jobbára teszik, akkor kiteszik
magukat a vádnak, hogy valamit rejtegetniük kell.
Az Internet pedig mindent megváltoztatott. A
revizionista anyagok, amelyek korábban láthatatlanok voltak,
egyetlen egérkattintással elérhetők, és az embernek nem kell
valamiféle kétes könyvesboltba mennie, hogy megszerezze őket. Az
online könyvterjesztők, akik vállalták, hogy készletezik a
revizionista anyagokat, óhatatlanul újabb megbecsülést szereztek
nekik. Delejlevelek és hírcsoportok tágították és
felgyorsították a vitát. Oly sok mindent lehet elmondani, oly
sokkal gyorsabban és annyival több embernek, hogy - legalábbis
pillanatnyilag - senki sem tudja az embereket megállítani abban,
hogy elmondják és olvassák.
A revizionista irodalom olvasásakor egyfajta
bizakodást érez az ember. Nem csak azt, hogy a revizionisták azt
hiszik magukról, hogy igazuk van, hanem hogy a jövő náluk van.
1988-ban, Ernst Zundel második perének idején magára Ernst
Zundelre utalva írta Robert Faurisson:
„Lehet, hogy Zundel még
egyszer börtönbe megy a kutatásai és a meggyőződése miatt, vagy
deportálással fogják fenyegetni őt. Mindez lehetséges. Bármi
megtörténhet, amikor ilyen szellemi válság van, és a
történelemfelfogás ilyen mértékű átfogalmazása folyik. A
revizionizmus e század végének az óriási szellemi kalandja.
Bármi történjék is, Ernst Zundel már most győztes.”
De miképp történhetett ez meg?
Minden bizonnyal ez az intézmény legerősebb
fegyvere – a revizionista álláspont nyers hihetetlensége. Hogyan
történhetett meg egy ekkora csalás? Hogyan lehettek annak a sok
túlélőnek a vallomásai hamisak? Hogy lehetséges, hogy azok a
dokumentumok, bár nem valami pontosak, hamisítottak legyenek?
Athur Butz adta az ő úttörő, revizionista munkájának „A huszadik
század szélhámossága” címet, de egy ilyen méretű és természetű
szélhámosság meghaladja a hihetőséget. Az összeesküvés elméletek
ritkán meggyőzőek, tehát a revizionista álláspont puszta
képtelensége tudatja velünk, amit tudnunk kell. Ha a
revizionizmus valaha is hitelt fog érdemelni, akkor be kell
mutatnia, hogyha hamis az általunk ismert holokauszt történet,
akkor hogyan jött létre.
Az első beszámolókat a zsidóknak a németek
általi tömeges lemészárlásáról 1942. tavaszán terjesztették a
zsidó és cionista ügynökségek, és tették közzé a zsidó sajtóban.
Ezek a semmivel meg nem erősített beszámolók azonnali és példa
nélkül álló hitelre tettek szert azáltal, hogy a BBC
visszasugározta Lengyelországba (egy ízben jiddisül), és hogy az
amerikai sajtó, elsősorban a New York Times megismételte. Ezek
beszéltek először megsemmisítésről, de nem csak gáz
használatával. E beszámolók szerint a zsidókat halálra gőzölték,
megfullasztották, halálra sajtolták, áramütéssel és
természetesen gázzal végezték ki. Csak később, a szovjet
illetékesek által a majdaneki és auschwitzi tábor 1944-es és
1945-ös fölszabadítása után összeállított beszámolókban bukkan
föl a gázosítás, mint a kivégzés legfontosabb módszere, és még
később, mint az egyik eleme a zuhany-gáz-hamvasztás sorrendnek,
ami ma a holokauszt történet lényegét alkotja.
Ezek a szovjet jelentések, és még néhány más a
Világ Menekültügyi Igazgatóságtól (World Refugee Board) azok,
amelyekből a ma közismert történet kibontakozik. Az áldozatokat
szétválogatásra kiszállítják a vonatokból. Azokat, akiket
kivégzésre jelölnek, olyan intézményekbe viszik, amelyeket úgy
terveztek, hogy fertőtlenítő létesítménynek tűnjenek. Ott őket
nemek szerint elkülönítik, és öltözőkbe vezetik, ahol
levetkőznek. Azután - alkalmanként 6-700-at - zuhanyozóra
emlékeztető, hatalmas terembe vezetik őket. Amikor a terem tömve
van, a tetőn lévő nyílásokon át Ciklon B szemcséket szórnak be,
és ahogy a hőmérséklet emelkedik, azok hidrogén cianid gázt
bocsátanak ki. Öt-tizenöt percet tesz ki, hogy az áldozatok
meghaljanak, akiket az SS személyzet üvegezett figyelő
nyílásokon keresztül tart szemmel. Körülbelül félórás időtartam
áll rendelkezésre, hogy egy szellőztető rendszer a gázt
eltávolítsa, ami után egy zsidó Sonderkommandó (különítmény)
gázálarcban, gumicsizmában, kesztyűben, kampókkal és
gumitömlőkkel bemegy, hogy kiszabadítsa, leöblítse és
elszállítsa a hullákat. A hullákat hullaházakba viszik, ahol az
arany fogakat, stb. fogókkal kiszedik, majd a krematóriumokba
szállítják, ahol porrá égetik őket. Ha a hullák mennyisége túl
sok a krematóriumok számára, akkor a maradékot különlegesen
tervezett, nyílt égető gödrökbe szállítják.
De ha egy szöveg nem igaz, érdekes azon
elgondolkodni, hogy miképp alakult úgy, ahogy alakult. A
lehetséges választ Európának a vizsgált eseményeket megelőző
50-100 éves történelmében találhatjuk meg. Ebben az időszakban
hatalmas embertömegek mozogtak nyugat felé, akik között sok volt
a zsidó, és akik közül sok Németországba, vagy azon túl ment.
Egész Közép- és Nyugat-Európában, de különösen Németországban ez
gondokat, és a járványoktól, különösen a tífusztól való félelmet
okozott, ezért sok fogadó hatóság azon volt, hogy tömeges
fertőtlenítő és rovartalanító eljárásokat fejlesszen ki és
állítson üzembe. Ezek mozgatható és állandóhelyű gőz és
zuhanyozó tömegfürdők voltak, és a ruhanemű gázzal való
fertőtlenítésére szolgáló, állandóhelyű berendezéseik is voltak.
A fertőtlenítésre szolgáló gáz természetesen hidrogéncianid gáz
volt Ciklon B szemcsék formájában.
A gáznak tetvetlenítésre és rovartalanításra
való használatát be kell helyeznünk annak a hátterébe, hogy a
Nagy Háborúban, valamint egyéb összecsapásokban, legyenek azok
valósak (pl. az olaszok Abesszíniában), vagy kitaláltak (pl. a
marslakók „A Világok Háborúja” c. rádiójátékban, 1938-ban)
valóban használtak mérges gázt fegyverként. Azt is figyelembe
kell venni, hogy a gáz használatának a csatatereken történt
1915-ös bevezetése után kezdtek megjeleni a civilek
elgázosításáról szóló történetek az embertelenségekről szóló
propagandában. 1916. márciusában a Daily Telegraph arról számolt
be, hogy az osztrákok és a bulgárok több százezer szerbet
gyilkoltak meg mérgező gáz alkalmazásával.
Durván ebben az időben kezdték a
halotthamvasztást növekvő mértékben alkalmazni, hogy a hulláktól
megszabaduljanak, mégpedig a járványok áldozatainak az esetében
tömegméretekben. A hamvasztás alkalmazását a hullák
megsemmisítésének céljára a német nemzetiszocialista hatalom –
egy olyan hatalom, amely ismert volt a technológia iránti modern
viszonyáról – messzemenően támogatta, és amelyet széles körben
használt az eutanázia programjában. A hamvasztásnak az
eutanáziás ölés esetében történt alkalmazása azt az általános
gyanút keltette, hogy a célja az volt, hogy gázzal történt
mérgezés esetében eltitkolják a halál okát, mert arról széles
körben (és tévesen) azt hitték, hogy látható torzulásokat okoz
(ma sokkal valószínűbbnek tartják, hogy az eutanázia programban
a halál oka halálos injekció volt). Így a hamvasztást a
lakosságnak a halál okát illető megtévesztésére szolgáló
intézkedéssel hozták kapcsolatba. A valóságban a
fertőtlenítésnek és hamvasztásnak mindezek a technikáit,
amelyeket a felvilágosult nyugat-európaiak úgy tekintettek, mint
a modernizmus élvonalát, az európai tömegek nagy része -
különösen a rendszerint szegény, konzervatív és nagyon babonás
bevándorlók, különösen a kelet-európai zsidó tömegek, akiknek
ráadásul vallási fenntartásaik voltak a közös levetkőzéssel és a
hamvasztással és egyebekkel kapcsolatban – a legnagyobb
gyanakvással szemlélték.
Ez nem valami őrült gondolat, ha az ember
beleképzeli magát egy szegény zsidó bevándorló bőrébe, aki a
cári Oroszország körülményei elől menekül. Kimerülten és
rémülten, hasonlóan kimerült és rettegő emberek társaságában
megérkezik a német határállomásra, ahol egyenruhás őrökkel és
hivatalnokokkal szembesül, akik egy alig értett nyelven
kiabálnak vele. El akarják különíteni őket a férfi- ill.
nőtársaiktól, levetkőztetni, nagy, hideg, ijesztő csarnokokba
terelni. Hallottak mindenféle történeteket, miközben ott állnak
meztelenül és borzongva és várnak arra, amiről azt mondták
nekik, hogy víz, de néhányan attól félnek, hogy gáz lesz. A
helyzetet egy meglepő forrásból származó beszámoló szemlélteti –
Ingrid Rimland.
„Nagyon jól emlékszem
egy ilyen „élményre” valamikor 1944-ben. Ez a Wehrmachtnak a
keleti frontról való visszavonulása idején történt, amikor
nemzetiségileg németek hatalmas menekülő szekérsorai vonultak
nyugat felé ló vontatatta kocsikon, a Német Hadsereg védelme
alatt, miközben az éhség és hideg miatt rettenetes nehézségeket
éltek át, örökké a hátukban az előre nyomuló Vörös Hadsereggel.
A családom a német
eredetű mennoniták közé tartozott, egy fundamentalista
keresztény közösséghez, amely 1789-ben ment Ukrajnába, de mi még
mindig németnek tartottuk magunkat, és még mindig németül
beszéltünk. Az 1917-es bolsevik forradalom óta – amelynek az
idején a nagyanyám még fiatalasszony volt, az anyám meg
mindössze 4 éves – a kommunisták kegyetlenül üldözték a népemet.
Sok unokatestvérem, nagynéném, nagybátyám és még több távoli
rokonom tűnt el az etnikai tisztogatások során. Ez az üldözés a
születésem előtt kezdődött és 1938-ban vált végzetessé, amikor
kiterjedt minden 14 év feletti férfira. Az apámat is száműzték
Szibériába, 1941-ben, amikor én még csak ötéves voltam, és az
egész családunk csak az utolsó pillanatban menekült meg a
száműzetéstől, szó szerint órákkal azelőtt, hogy a német
hadsereg lerohanta Ukrajnát az év szeptemberében – csak hetekkel
az után, hogy az apámat örökre elvitték tőlünk.
Amikor két év múlva,
1943. őszén (a részünkről) önkéntes visszavonulásunk
Németországba megkezdődött, már csak négyen maradtunk:
nagyanyám, anyám, a csecsemő húgom és én. A családunk többi
tagját vagy Szibériába száműzték, megölték, vagy egyszerűen csak
eltűntek az 1917-et követő szörnyű évek felfordulásában. Most
pedig rohantunk az életünket menteni a Vörös Hadsereg elől –
szinte kizárólag asszonyok és gyerekek.
Valamikor 1944-ben
léptük át a nácik megszállta Lengyelország határát, hogy
hivatalosan németként honosítsanak. Úgy emlékszem a városra,
hogy Litzmannstadt-nak (Lodz) hívták, de nem vagyok biztos.
Legelőször azonban
tetvetlenítésre kellett mennünk. Ez természetes! Amennyire
tudom, ez rendszeresítve volt mindenki számára, aki belépett a
németek megszállta területre, és nyilván, ha magába
Németországba, kötelező egészségügyi óvintézkedésként a
járványok, különösen a tífusz megelőzésére, amit a tetvek
terjesztenek. Azokban a napokban mindenki, aki keletről jött,
meg volt fertőzve tetvekkel – oroszok, lengyelek, németek,
zsidók – katonák és civilek. Nem volt annak módja, hogy az ember
ne legyen tetves, hacsak nem tetvetlenítették. Fölszállattak
bennünket egy hosszú vonatra. Hogy ez a vonat elvitt bennünket
egy épülethez, vagy egy épületben volt a vége, már nem tudom.
Valahogyan elterjedt a hír, hogy minket el fognak gázosítani.
Fogalmam sincs, ki kezdte. Emlékszem, hogy hétéves gyerekként
mennyire meg voltan rémülve.
Mindnyájan meztelenre
vetkőztünk, a hajunkat lenyírták, és akkor, miközben mindnyájan,
öregek és fiatalok, hosszú padsorokon ültünk, valószínűleg
fertőtlenítővel is kevert víz és szappan záporozott ránk a
felettünk lévő zuhanyrózsákból. Nem emlékszem a
megkönnyebbülésre, csak a félelemre. Ehhez hasonlóan terjedt az
a rémhír is a vonaton, hogy a németek „sárga”, feltehetőleg
zsidó „vért” keresnek úgy, hogy kilyukasztják a fülcimpánkat. Ez
hasonlóan rémületbe ejtett.
Ingrid Rimland
Így ezek a szovjet jelentések a
zuhanyzó-gáz-hamvasztás eljárásnak a most részletezett
leírásával - amelyek egyéb, zsidóknak és másoknak a németek
által végzett megsemmisítéséről szóló rettenetes beszámolók után
három évvel kerülnek elő - a gáznak civilek elleni fegyverként
való használatától és a hamvasztástól, mint a holttestek
megsemmisítésének új és szokatlan módszerétől való európai
félelem összefüggésében, minden bizonnyal alapvetők voltak a ma
ismert hookauszt, gázkamra történet alapjainak a lefektetésében.
Biztos, hogy azok miatt a beszámolók miatt a zuhanyok puszta
jelenléte, a fertőtlenítő gázkamrák és a halotthamvasztók
önmaguktól váltak az emberek tömeges elgázosításának a
bizonyítékává.
Ily módon, amikor a nyugati hadseregek
Belsenben, Dachauban és Buchenwaldban átmentek a német
koncentrációs táborokon, azaz olyan helyeken, amelyekről ma
tudjuk, hogy ott nem volt tömeges megsemmisítésre szolgáló
rendszer, és látták a csontsovány, beteg bennlakóknak és a
színtelen hullák hegyeinek a ma jól ismert képeit, és
felfedezték a lezárt termeket, a zuhanyozókat és a
halotthamvasztókat, amelyekről ma tudjuk, hogy csak
fertőtlenítésre és rovartalanításra használták őket, és
találkoztak olyan rabokkal, akik készek voltak arra, hogy
tömeges kivégzésekről szóló meséket adjanak elő, akkor ők
képesek és készek voltak arra, hogy mindent a hallottaknak
megfelelően értelmezzenek, nem pedig, mint ami, legalábbis ebben
az esetben, az igazság volt.
Bármilyenek voltak is a körülmények a német
táborokban a háború folyamán, 1945-re és Németország végleges
vereségének az idejére a rendszer, különösen a táborrendszer
összeomlott, és a körülmények rettenetesek voltak, és ennek az
összeomlásnak az eredményével találkoztak a nyugati hadseregek.
Az amerikaiak és a britek látták mindezt, és a legrosszallóbb
módon úgy filmezték és fényképezték le, mint a tervezett
népirtás egyértelmű bizonyítékát, ahelyett, hogy annak vették
volna, ami volt: általában Németország, különösen pedig a
táborrendszer összeomlásának az eredménye a szövetségesek
szőnyegbombázási rohamainak a hatása alatt, elsősorban
tífuszjárvány formájában.
Noha nem lehet biztosan kizárni, hogy egyesek
eme hatóságok közül tudták, hogy egy mítoszt híresztelnek,
valószínűnek látszik, hogy azok a zsidó hatóságok, amelyek
először terjesztették a megsemmisítésekről szóló jelentéseket,
zsidó társaik iránti valódi együttérzésből tették, tudván, hogy
a németek heves támadásai alatt álltak, akik ama első jelentések
idején kezdték kibontakoztatni a zsidók elleni támadásukat a
keletre történő, embertelen deportálás megkezdésével. De mi van
a dologban szerepet játszó többi kormánnyal – az amerikaiakkal,
a britekkel és a szovjetekkel? Ezek a kormányok nyilván örültek
annak, ha akármivel vádolhatták a németeket, és valószínűleg nem
volt ellenükre a bizonyítékok bizonyos mértékű meghamisítása, ha
érdekükben állt. Végül is ugyanezek a hatalmak képesek voltak
arra, hogy folytassák Németország vádolását több mint 4000
lengyel lemészárlásával Katynban – egy olyan tettel, amelyről
pontosan tudták, hogy a szovjet NKVD követte el. Tény, hogy az
egyetlen eset, amellyel kapcsolatban bizonyíték van arra, hogy
kitervelt hamisítás történt, az a majdaneki tábornak a Vörös
Hadsereg általi felszabadítása, amikor is a szovjet hatóságok
hónapokra lezárták a tábort, majd utána bemutattak a világnak
néhány nagyon kétes bizonyítékot a zsidók tömeges
megsemmisítéséről. Egy hasonló, tudatos hamisítás
előfordulhatott Auschwitzban is. Mindenesetre, akár szándékosan,
akár nem, a történet már készen állt arra, hogy a magasba
emelkedjen.
Bármilyen történet, igaz vagy hamis, könnyedén
terjed, ha vannak hamisítások, kufárok és hiszékenyek, és ez
sokkal inkább így van, ha mind a három együtt van. A holokauszt
esetében mindháromból sok volt. Ha lefelé haladunk a szolgálati
úton, a nürnbergi perben rengeteg olyan példát találunk, amikor
a legyőzöttek állítólagos bűneit a győztesek fogalmazták meg. A
nürnbergi kihallgatók, miközben az igazság kiderítése érdekében
átvergődtek az állítólagos szemtanúk vallomásain, hitték, hogy
voltak gázkamrák. A katonai kihallgatók, miközben átverték és
átöklözték magukat a védtelen vádlottakon, hitték, hogy voltak
gázkamrák, és ők csak azt kísérlik meg, hogy kiszedjék belőlük
az igazságot. A deportálások tapasztalatlan és sérelmekkel
telített túlélői pedig elképzelhetetlen érzelmekkel voltak
eltelve, beleértve a gyűlöletet és bosszúszomjat is, és minden
bizonnyal készek voltak elhinni, hogy voltak gázkamrák, és hogy
ők csak az igazat mondják. Végül is nem volt Európa, a táborokat
is beleértve, tele a gázkamrákról szóló beszámolókkal, és
akárhogyan is, ez vagy az nem látta azokat? Ami a vádlottakat
illeti, sokan maguk is bizonytalanok az igazságot illetően, és
valószínűleg teljesen megzavarodva a megsemmisítésről szóló
vádaktól, valószínűleg jól felfogott érdeküknek tartották, ha
nem térnek el attól, amit a bíróság már befejezetten eldöntött.
Néhányan talán még megnyugvást is találtak abban, hogy
világhírnévre tesznek szert, amikor felmásztak az akasztófák
alá, és - akárhogy is tekintjük - talán egyszerűbb volt mindent
bevallani, hogy véget vessenek a szenvedésnek – a magánzárkának
és az alvástól való megfosztásnak, a korbácsolásnak, a
családjukkal és a szeretteikel kapcsolatos fenyegetéseknek és az
állandó megalázásnak.
Minket nem kell meggyőzni arról, hogy a zsidó
vezetőség minden bizonnyal kész volt arra, és készséggel
megtette, hogy egy ilyen mesét terjesszen és elhiggyen. A zsidók
rengeteget szenvedtek a nemzeti szocializmus idején – ezt senki
sem tagadja, sem a revizionisták, sem a nem-revizionisták.
Üldözték, kitelepítették és bántalmazták őket. Erőszakosan
deportálták, embertelen munkatáborokba börtönözték, ahol ezrek
és ezrek haltak meg a kimerültségtől, a hiányos táplálkozástól,
a rossz bánásmódtól. Keleten sok zsidót még agyon is lőttek. A
zsidóknak nincs sok okuk, hogy szeressék a németeket.
De nem ez volt az első eset, hogy a zsidók igaz
vagy hamis történeteket, esetleg a kettő keverékét,
terjesztettek a szenvedéseikről. A holokauszt csak a legutóbbi,
noha a legrosszabb a szomorú csapásoknak abban a sorában, amely
a zsidó népet érte, és Hitler jól megfér a fáraókkal, Amalekkel,
Hamannal, Tomas de Torquemadával és Bogdan Hmielnickivel –
valamennyien a zsidó mártirológia régi, gyűlölt szereplői. Nem
is ez volna az első eset, hogy a zsidó krónikások (vagy- ami azt
illeti – bármilyen más krónikás) élt valamilyen mértékben a
költői szabadsággal, amikor leírta a zsidó szenvedéseket. A
Talmud mondja el, hogy a második templom lerombolásakor –
amelyet a zsidó történelem a holokauszt egyetlen történelmi
előzményének tekint – a rómaiak négymilliárd zsidót mészároltak
le. Olyan sok volt a zsidó vér, hogy „árhullámként köveket
görgetett ki a tengerhez”, és négy mérföldes sávban megfestette
a tengert. A zsidók hulláit „kerítésoszlopoknak” használták, a
zsidó gyerekeket pedig a Tóra tekercseikbe göngyölték, és 65
milliót élve elégettek”. Ebben a szövegkörnyezetben kissé jobban
megértjük Elie Wiesel megnyilatkozásait:
„Tőlünk nem messze egy
gödörből lángok világítottak. Valamit égettek. Egy teherautó
húzott a gödör mellé és beöntötte a rakományát a gödörbe.
Kisgyermekek voltak. Csecsemők! Igen, én láttam, a saját
szememmel. … Gyermekek a lángokban (csoda, hogy az óta elkerüli
a szemeimet az álom?). Mi is odamentünk. Kissé távolabb volt egy
másik, nagyobb gödör a felnőtteknek. „Apa” – mondtam – „ha ez
így megy, én nem akarok tovább várni. Én nekimegyek a villanyos
szögesdrótkerítésnek. Az is jobb, mint órákig a lángokban
heverni.19
Azonban egy ilyen nagyságrendű történet
elhitetéséhez sokkal több olyan hiszékeny ember kellett, mint
néhány túlhatalmú politikus és katona, és néhány ezer sérült
lelkű és megtört túlélő – kivéve azt a néhány, átlátással
rendelkező cinikust a brit, amerikai, szovjet és zsidó vezetőség
csúcsán – akik valóban el is hiszik. Igaz, hogy kevés komoly
bizonyíték volt, de ami volt, azt könnyen be lehetett illeszteni
a képbe. Végül is mindenki tudta, hogy a németek elkötelezték
magukat a zsidók szándékos, tömeges megsemmisítése mellett,
ezért a „különleges bánásmód” és a „keletre való deportálás”
csak a megsemmisítés eufemizmusa lehet, és minden lezárt
helyiség, amely a krematóriumhoz csatlakozott, különösen, ha
gázzal való fertőtlenítésre használták, biztosan kivégző
gázkamra volt.
Ha egyszer megvan a kellő lendület, már csak egy
széleskörű „kínai suttogás” játékra van szükség, hogy az a
holokauszt meséhez vezessen, amely a zsidók szörnyű háborús
szenvedéseiben fogalmazódott meg, amelyet a képzeletnek
megfelelően festettek le a filmhíradók és képriportok, amelyet
Nürnbergben és az azt követő perekben keretbe foglaltak és
formába öntöttek, aztán, ami végül a legeslegfontosabb, később
vallásos dogmává alakítottak. Hozzuk mindezt kapcsolatba a
zsidók által megszállt nyugati világgal és annak a maga
kétértelmű viszonyával a zsidókhoz és a zsidó szenvedéshez, a
nagyon is valódi és nem régi szenvedés miatt lelkileg sérült
zsidó népességgel, a rendkívül befolyásos zsidó kultúrával,
amely a szenvedést az önazonosságának a középpontjába helyezi,
és a cionista vezetőséggel, amely kétségbeesetten igyekszik
megszerezni a világ rokonszenvét a palesztinai zsidó állam
érdekében, akkor azt, hogy egy ilyen történet gondolata, még ha
nem is igaz, egyetemesen elfogadottá váljék, nem is olyan nehéz
elhinni.
Elvégre az emberek valamikor azt hitték, hogy a
föld lapos, és négy elefánt hátán ül, amelyek egy teknősbékán
lovagoltak. Azt is hitték, hogy a föld a világegyetem
középpontja, és ugyanolyan hevesen és ugyanolyan meglapozottan
üldözték a kételkedőket, mint ma teszik a holokauszt
revizionistákkal. Az emberek manapság elhiszik, hogy
J.F.Kennedyt egy magányos fegyveres lőtte le egy varázsgolyóval.
Hisznek az asztrológiában és a jövendőmondásban, a testi aurában
és testen kívüli élményekben. Elhiszik, hogy Izrael népét a
pusztában nappal egy füstoszlop, éjjel egy tűzoszlop vezette,
hogy Jézus szűztől született, meghalt és feltámadt, és hogy
Mohamed próféta, miután látta Mekkát és Jeruzsálemet,
fölemelkedett a mennybe. Miért ne, ha azt is elhiszik, hogy
Palesztina népnélküli föld volt egy földnélküli nép számára! Mi
olyan nehéz abban, hogy elhiggyék hatmillió zsidónak a tervezett
és előre megfontolt lemészárlását korszerű, ipari módszerekkel,
hogy millióikat vonatra rakták és elszállították őket az
iparszerű gyilkoló központokba, ahol egyszerre ezreket adnak
halálra a hatalmas mészártermekben, hogy a testüket hamuvá
égették és a csontjaikat porrá őrölték? Az emberek hisznek a
mennyben és a pokolban, miért ne hinnének a holokauszt poklában?
Harc a szellemért
Egy barátom és munkatársam a szolidaritásban a
palesztinokkal írta:
„(Az ön írása) végső
soron a rasszizmusnak ugyanazokat az erőit szolgálja, amelyek
megengedik a zsidó katonáknak, hogy hidegvérrel gyilkolják a
palesztinokat. A nácik nem csupán kimondták, hanem napi,
közvetlen cselekményeikben megvalósították a faji
rangkülönbségről szóló elveiket. Ölték azokat az embereket,
akikről azt hitték, hogy veszélyeztetik az árja faj tisztaságát
és felsőbbrendűségét, a testileg vagy értelmileg fogyatékosakat,
a cigányokat, a homoszexuálisokat, a szlávokat, a lengyeleket, a
zsidókat. Azon mesterkedni, hogy milliókat elgázosítottak, vagy
más módszerekkel öltek meg, szerintem megfutamodás a központi
politikai kérdéstől: attól, hogy a rasszista ideológiák
alapvetően gyilkosak, és ha az emberek, akik magukévá teszik,
hatalomra jutnak, ők szó szerint is gyilkosok lesznek. Mi más
számít? Komolyan gondolja, hogy ha bebizonyítja, hogy százezer
zsidót, szlávot vagy lengyelt lelőttek elgázosítás helyett,
bármi változást fog hozni a tekintetben, hogy minek tekintik
Izrael államát, vagy hogy az izraeliek minek tekintik magukat,
vagy Európa bűnösségében (amelyet természetesen áthelyeztek a
palesztinokra), vagy hogy fognak-e szankciókat alkalmazni
Izraellel szemben, vagy megszüntetni a pénzbeli támogatását?
Ezek nehéz kérdések. A holokauszt
revizionizmusról való írás ad-e neki olyasfajta hitelességet,
amelyet nem érdemel meg? Ad-e a revizionizmus a nemzeti
szocialista ideológiának olyan hitelességet, amelyet nem érdemel
meg? Kibogozhatatlan kötelékekkel hozzá van-e kötve a holokauszt
revizionizmus a fasizmushoz, rasszizmushoz és antiszemitizmushoz
, és ha igen, akkor már nem kell tanulmányoznunk? Rosszabb-e a
nemzeti szocializmus, mint sok más ideológia, pl. a sztálinista
marxizmus, amelyet alkalmasnak tartunk a tárgyilagos
vizsgálatra? A holokauszt igazságának, vagy az ellenkezőjének a
megerősítése hatással van-e a palesztinoknak az izraeli elnyomás
elleni harcára?
Hogy mindez mit ér, arról a következőt gondolom:
előítélet nélkül írni a holokauszt revizionizmusról mindenképp
ad neki bizonyos hitelességet, amit ma már nyilvánvaló okokból
meg is érdemel. A holokauszt revizionizmus nem kötődik
elválaszthatatlanul a fasizmushoz, rasszizmushoz és
antiszemitizmushoz, noha megértem, hogy miért tűnhet úgy. A
revizionista tudomány elkerülhetetlenül megnöveli a Nemzeti
Szocializmus hitelét a tekintetben, hogy ajtót nyit annak a
lehetőségnek, hogy a nemzeti szocializmus nem volt olyan
kimondhatatlanul szörnyű, mint amilyennek festik. Hogy ezt
megérdemli-e, vagy nem, az a tudomány eredményeitől függ. Arra,
hogy a nemzeti szocializmus rosszabb volt-e, mint sok más
ideológia, amelyet úgy ítélünk meg, hogy érdemes az elfogulatlan
tanulmányozásra, a válaszom az, hogy nem tudom.
Nekünk azonban jogunk van a kutatáshoz. A valódi
bűn, amelyet a nemzeti szocialisták elkövettek, a kirekesztés,
jogfosztás, kitelepítés, leigázás, a mulasztásos és szándékos
ölés és elüldözés, csak azért, mert ők az a nép voltak – szörnyű
volt. Nincs szükség gázkamrákra ahhoz, hogy a zsidók
célbavétele, csak azért, mert zsidók, rendkívüli és
elfogadhatatlan legyen. Mindazonáltal, ha a zsidók célbavétele
nem ment el a megsemmisítésig, ha nem voltak gázkamrák, és ha
nem hat millió zsidó halt meg, akkor tudnunk kéne, és ha
szükséges, megvizsgálni a következményeket. Ha van valami ok
arra, hogy miért nem kéne ezt a dolgot vizsgálni, akkor annak a
terhe, hogy megmondják, hogy miért, azokon van, akik megtagadják
tőlünk a jogot. Azok, akik megtagadnák tőlünk a jogot,
megpróbálták megmondani, hogy miért, de – ahogy én látom –
nyomorultul megbuktak.
De mit számít, hogy hány zsidót öltek meg,
milyen módon és milyen szándékkal? A gyilkosság az gyilkosság,
és egyetlenegy is túl sok. Mi változik attól, hogy a
holokausztot beigazolják-e, vagy nem? Lesz ennek bármilyen
hatása Izrael állam helyzetére és a palesztinokkal szembeni
viselkedésére? Ezek a kérdések, amelyekre nagy erővel kell
összpontosítanunk.
A holokauszt nem csak gyilkosság. Még csak nem
is csak tömeggyilkosság. Sőt, még csak nem is népirtás. Rengeteg
gyilkosság, tömeggyilkosság, sőt népirtás volt már, de egyikről
sem emlékeznek úgy meg, mint a holokausztról. A holokausztot az
emberi történelem legsúlyosabb bűntettének tartják, és nem
azért, mert több embert öltek meg, vagy kegyetlenebbül öltek
meg, vagy értelmetlenebbül öltek meg. Azt tartják, hogy három
millió lengyel zsidó halt meg a holokauszt során. A történelem
ugyanezen szakaszában ugyancsak három millió lengyel nem-zsidó,
de a zsidókat, ahogy a nekik szentelt megemlékezés nyilvánvalóvá
teszi, fontosabbnak tartják. Ötven millió ember halt meg a
második világháborúban, de csak a zsidók érdemelnek meg egy
holokausztot.
Vajon azért van ez, mert csak a zsidók kiirtását
célozták meg csak azért, mert zsidók voltak, és mert csak a
zsidókat végezte ki olyan hideg, előre megfontolt, korszerű
módon egy olyan fejlett, liberális és felvilágosodott nép a
keresztény Európa közepén? Vajon, ha a revizionisták
bebizonyítanák, hogy a zsidók nem megsemmisítendő célpont
voltak, ha nem voltak gázkamrák és nem volt hatmillió, akkor nem
volna holokauszt? Akkor a zsidók a történelem egy tragikus
időszakának csupán valamivel tragikusabb áldozatai volnának-e,
együtt az egyéb áldozatok millióival, beleértve az ezer és ezer
német civilt, akiket a nyugati szövetségesek terrorbombázása ölt
meg?
A revizionista közösség valószínűleg mindent
elmondott, amit be tud bizonyítani, és valószínűleg elegendően
földolgozták a kérdést ahhoz, hogy legalábbis kétséges legyen a
holokauszt történet. A jövő történészei valószínűleg el fogják
vetni a holokausztot, mint történelmet, de a holokauszt mégis
tovább élhet, nem történelemként, hanem ideológia, sőt
teológiaként. Még ha a bizonyítékok rávezetnek bennünket arra,
hogy tudomásul vegyük, hogy sosem létezett olyan szándék, hogy
Európában minden egyes zsidót megsemmisítsenek, hogy egyetlen
gázkamra sem volt Auschwitzban, hogy közel sem volt hatmillió
áldozat, ez egy jottányival sem fog több különbséget okozni,
mint a régészeti bizonyítékok a tekintetben, hogy sosem volt
egyiptomi menekülés, vagy ahogy az orvostudomány vethet kétséget
a szűztől születésre.
Mert van egy másik eshetőség: a zsidók
szenvedését nem a bűn természete miatt tartják az emberi
történelem legnagyobb bűnének, hanem az áldozatok természete
miatt. Lehet, hogy Abe Foxman helyesen értette meg ezt, amikor a
következőt írta:
(A holokauszt) …”nem
egyszerűen a népirtás egy példája, hanem egy majdnem sikeres
merénylet Isten választott népének az élete ellen, így maga az
Isten ellen”20
Mert lehet, hogy a holokauszt nem csak
különleges, hanem lehet, hogy a holokauszt szent. Lehet, hogy a
holokausztot együtt emlegetni más embertelenségekkel olyan, mint
a passióról úgy beszélni, mint egy felforgatónak és két
tolvajnak a felfeszítéséről. Lehet, hogy a holokauszt egy olyan
szenvedés története, amely nagyobb, mint egyetlen emberé a
kereszten.
„Ha Auschwitz valami
más, mint a történelem egy szörnyűsége, ha túlmutat a „gonoszság
közönségességén”, akkor a kereszténység inog a talapzatán.
Krisztus az Isten fia, aki az emberileg elviselhetőnek a
határáig elment, amikor elviselte legkegyetlenebb szenvedést… Ha
Auschwitz igaz, akkor van olyan emberi szenvedés, amely
egyszerűen nem hasonlítható Krisztuséhoz… Ebben az esetben
Krisztus csaló, és nem tőle jön a megváltás… Auschwitz Krisztus
cáfolata.”
Claude Lanzmann
Így a holokauszt és a zsidó szenvedés ma már nem
történelem, hanem teológia, a zsidók számára egy vallási
paranccsá vált, és ami még figyelemreméltóbb, minden zsidó
számára, még azok számára is, akik világiasnak tekintik magukat,
akik gyermekkoruk óta nem fordultak meg a zsinagóga közelében,
még azoknak a zsidóknak a számára is, akik nem tekintik
magukat zsidóknak. Vegyünk manapság tíz zsidót, lehet, hogy
három imádja Istent, talán kilenc imádja az izraeli államot,
kilenc egész öttized imádja a „zsidó népet”, de kilenc egész
kilenc, kilenc, kilenc, kilenc, és így tovább, imádja a zsidó
szenvedést és a holokausztot. A holokauszt megoldja a mai zsidó
élet legnehezebb kérdését: hogyan legyél zsidó, ha már nem
hiszel a zsidó Istenben. A világi zsidók nagyon sok istent
találtak annak a helyettesítésére, akit elutasítottak: Marx és
Trockij, ateizmus, pszichoanalízis, multikulturalizmus, emberi
jogok, pénz és siker, és természetesen a cionizmus. Nagyon sok
minden van, amiből választani lehet, de csak egyetlen szolgál
arra, hogy mindenkit megfogjon. Ha valaki ezt nem hiszi el,
tegye a következő próbát: menjen, és keresse meg a legműveltebb,
legvilágibb, leghaladóbb, legfelvilágosultabb és legfogékonyabb
zsidót, akit csak ismer, tagadja a holokausztot, majd lépjen
hátra.
De a holokauszt nem korlátozódik a zsidókra. A
holokauszt nem csak a modern zsidó történelemnek a központi
mártíromsága és a vallási gyúpontja, hanem, ha nem is a
világtörténelemé, de legalábbis az amerikai és európai
történelemé. Észak-Amerika és Európa szerte a holokauszt
múzeumok az új vallás katedrálisai a saját papjaikkal és
papnőikkel, mint Abe Foxman, Deborah Lipstadt, Elie Wiesel,
Simon Wiesenthal, és még sokan – a legnagyobb és legjobb
Washingtonban van, ellátva az amerikai nemzeti létezés és
hatalom valamennyi jelképével. A nagyobb egyetemeken holokauszt
tanszékek, emlékművek, alapítványok, konferenciák és
szimpóziumok, könyvek, lapok, filmek, TV dokumentumok. Minél
távolabbra kerülünk a tényleges eseményektől, annál nagyobb a
szentségesítés. De ezek csupán a külsődleges megnyilvánulások. A
holokauszt, mint a szenvedés legfelső foka minden zsidó
szenvedés, minden zsidó ellenes türelmetlenség, megkülönböztetés
és gyűlölet paradigmája, ami önmagában minden szenvedésnek,
minden nép elleni minden türelmetlenségnek, megkülönböztetésnek
és gyűlöletnek a paradigmája. Ez az, ami miatt az USA-ban lévő
holokauszt múzeum egyszerűen a „Türelem Múzeumának” nevezi
magát, és ezért van az, hogy mindazokat, akik kérdésessé merik
tenni a zsidók igényét az egyedülálló szenvedésre, szinte mindig
„türelmetlenséggel” és „gyűlöletkeltéssel” vádolják. A
holokauszt valószínűleg a zsidó hatalom legvégső jelképe, a
legjobban látható eszköz, amellyel a zsidó akaratot
kinyilvánítják és rákényszerítik a kushadó nem-zsidó világra.
Azt teszi közzé, hogy a zsidók szenvednek és a zsidók
ártatlanok, ezért a zsidók mindent megtehetnek, amit csak
akarnak, amivel együtt jár, hogy a zsidók állama szintén
szenved, szintén ártatlan és ugyancsak megtehet mindent,
amit akar.
A császár új ruhája
De a világ nem ugrál amiatt, mert sajnálja a
zsidókat. Ahogy Israel Shamir mondja, együttérzés és bűntudat
eredményez egy tányér ingyen levest, de nem sok egyebet, és
biztosan nem kilencvenmilliárd német márkát, amit a Német
Szövetségi Köztársaság fizetett ki az újszülött izraeli
államnak, sem a dollár milliárdokat, amelyeket ezt követően az
USA kormánya fizetett ki, hogy fenntartsa az államot, sem a
majdnem mindenki által megadott szabad kezet, hogy azt tehessen
a palesztinokkal, amit csak akar. A holokauszt hatalma nem arra
szolgál, hogy sajnálatot és együttérzést keltsen a világ többi
részében. Mindenki láthatja, hogy Izraelnek nincs szüksége a mi
sajnálatunkra, és a zsidóknak sincs. Izrael nem gyenge, Izrael
nem ártatlan, és a zsidók sem. Amit nehezebb belátni, az az,
hogy miképp képzelhette ezt bárki másképpen. Nem lehet, hogy
pont ez van a holokauszttal is? Vajon nem látszik már tisztán,
hogy nagyon kevés bizonyíték támasztja alá a holokauszt
történetet, hogy a kiirtás mesének sincs semmi értelme, és hogy
a gázkamrák ügye, ahogy Ingrid Rimland emlékeztet rá, egy
törvényszéki szakértői vizsgálattal könnyen rendezhető volna?
„Azt javaslom, hogy a
törvényszéki tudománynak egy nyílt fórumon kellene rendeznie a
nézeteltéréseket a tekintetben, hogy mit tettek, vagy mit nem
tettek a németek a II. Világháborúban.”
Miért nem tették még ezt meg? Mindenkinek tudnia
kell, hogy ha az Intézmény meg tudná cáfolni a revizionista
megállapításokat, megtenné. Akkor miért nem teszi? Emellett
mindenki megnézhet akárhány honlapot, ahol bizonyítékok hegyeit
találhatja a holokauszt igazságtartalma ellen, de akkor miét nem
tesszük?
A magyarázat ugyanaz, amiért az udvaroncok az
idők kezdete óta úgy viselkednek, mintha a teljesen mezítelen
király pompása föl volna öltözve – mert nekik azt kell
tenniük. A holokauszt hatalma ugyanaz a hatalom, amely
lehetővé tette, hogy néhányezer angol uralkodjék az indiaiak
milliói felett, hogy néhányszáz francia arisztokrata uralkodjék
néhány millió francia paraszt fölött, egy cár és néhányszáz
orosz nemes uralkodjék az orosz jobbágyok milliói felett. Ez
ugyanaz a hatalom, amely lehetővé tette, hogy a gazdag kevesek
uralkodjanak az elszegényedett sokak fölött. Ez a valódi lényege
a földi hatalomnak: az ámítás hatalma. Ahogyan a meztelen király
kényszeríteni tudja az embereket, hogy azt higgyék, hogy föl van
öltözve, ugyanúgy a zsidók és a holokauszt intézmény el tudja
hitetni velünk a holokauszt mesében azt, hogy a fekete az fehér,
hogy a zsidók és Izrael szenvednek és ártatlanok. És ha nem
tudják velünk elhitetni, legalább annyit el tudnak érni, hogy
azt mondjuk, hogy elhisszük. Egy leendő másképp gondolkodónak
azt mondja a holokauszt mögött álló hatalom: „Figyelj! Ha mi ezt
is ki tudjuk kényszeríteni, akkor bármit ki tudunk.”
De miért foglalkozunk azzal, hogy a zsidók
alkotnak maguknak egy ilyen mitológiát, különösen, ha azt a
mitológiát olyan sokan mások is elfogadják? A válasz, hogy
foglalkozni kell vele, mert ha a holokauszt valótlan, akkor
vannak olyanok, akik szenvednek e miatt a valótlanság miatt.
Először, ha a zsidók különleges megítélését megszűntetjük, akkor
minden egyes nem-zsidó halála, aki abban az időben halt meg, és
mindeddig le volt értékelve és befeketítve, azonnal visszakerül
az őt jogosan megillető helyre. És vannak más áldozatok is. A
német nép vád alatt áll és bűnösnek találtatott abban, hogy
elkövette az emberi történelem legnagyobb bűnét. A lengyelek, az
ukránok, a lettek, litvánok, stb. vád alatt állnak és bűnösnek
találtattak abban, hogy segítették, ösztönözték, sőt
megtapsolták az emberi történelem legnagyobb bűnének az
elkövetését. Adjuk még hozzá a katolikus egyházat és a pápát, az
amerikaiakat és a briteket, akik vád alatt állnak és bűnösnek
találtattak abban, hogy nem tettek eleget az emberi történelem
legnagyobb bűne elkövetésének a megelőzésére. Adjuk még hozzá a
kereszténységet és a keresztényeket, akik az idők kezdetéig vád
alatt állnak és bűnösnek találtattak abban, hogy megalapozták az
emberi történelem legnagyobb bűnének az elkövetését. És végül az
ember hozzá teheti az egész nem-zsidó világot, egyszerűen azért,
mert nem voltak az emberi történelem legrosszabb bűntettének az
áldozatai, és ezért örökké el kell hallgatniuk, valahányszor a
„zsidó” szó elhangzik, és némán állni, amikor hirdetik a zsidók
kiválasztottságát a Holokausztban.
A szegények fegyvere …
Pedig van egy másik áldozat: egy mai,
szorongatott, utolsó áldozat. A palesztin nép - amelyet kitagad,
rágalmaz és bántalmaz egy hatalom, amely a holokausztot olyan
pajzsként használja, amely mögött bármiféle rémtett elkövethető
– amely nép minden bizonnyal a holokauszt legjobban szenvedő
alanya.
Robert Faurisson 2001. március 22-én írt egy
dolgozatot a revizionizmussal és cionizmussal foglalkozó
tervezett Bejrúti konferenciára, amelyről tudta, hogy sosem
fogja előadni. Igaza lett. A konferenciát, túlnyomórészt zsidó
csoportok nyomására, nem tartották meg. Dolgozatában Faurisson
életében először az arab világot szólította meg. Először
fölvetette nekik, hogy egy értelmes ellenség mondhatja, hogy fél
valamitől, ha nem is fél, és hogy nem fél, amikor fél. Ílymódon
az ellenséges tűzerő eltéríthető onnan, ahol valódi károkat tud
okozni, azokra a területekre, ahol csak csekély kárt tud okozni.
Aztán felsorolta azokat a dolgokat, amelyektől a
cionisták nem félnek: Nem félnek a katonai erőtől, mert abból
nekik több van a szükségesnél, egyébként meg tudják, hogy bárki,
aki katonai erővel rendelkezik, inkább támogatni fogja őket,
semmint támadni. Nem félnek az antiszemitizmustól. Épp
ellenkezőleg: gerjesztik, hogy rokonszenvet ébresszenek az ügyük
iránt. Ők a holokauszt kihasználásának a felfedőitől sem félnek
– a Norman Finkelsteinektől és a Peter Novickoktól – mindaddig,
míg nem magát a holokausztot teszik kérdésessé. Végül is
valaminek a legtüzesebb kritikája (noha gyakran akaratlanul) a
leghűségesebb védelmezője lehet annak. (Ha Norman Finkelstein
mondja, igaznak kell lennie.) Még az anticionizmustól sem
félnek, mivel a cionizmus, a zsidó hatalomhoz hasonlóan,
rendelkezik azzal a csodálatos képességgel, hogy bármivé
átváltozzék, amivé csak akar: jobb-bal, vallásos-világi, egy
állam-két állam – mindegyik termékeny talajt kínál a cionista és
zsidó különlegességnek. Még az Izrael alapító mítoszai elleni
támadásoktól sem félnek – egy kivételével. Végül még attól sem
félnek, hogy judeonáciknak nevezik őket. Épp ellenkezőleg, ha
egy ellenfél nácinak bélyegez, csak megerősíti azt, hogy a náci
az elképzelhető legrosszabb dolog.
Ez után megmondta a hallgatóságnak, hogy mitől
félnek a cionisták: Ők azok fegyvereitől félnek, akiknek nincsen
mit veszíteni – a szegényekétől és a gyengékétől. Félnek a
palesztin intifáda köveitől és öngyilkos merénylőitől, és félnek
a másik intifádától, a revizionisták szavaitól.
„A cionisták valóban
félnek a szegények fegyvereitől (a gyerekek köveitől, a
parittyáiktól, amelyek olyanok, mint Dávidé volt az óriás Góliát
ellen, az öngyilkos támadásoktól) és mindentől, ami veszélybe
sodorhat személyeket és üzletmenetet; félnek a cégtáblájuk
bemocskolódásától. De ők mindenek felett a szegény ember
atombombájától félnek, hogy a történelmi revizionisták miatt
szétbomlik a gázkamrák, a népirtás és a hatmillió hazugsága; ők
rettegnek ettől a fegyvertől, amely senkit nem öl meg, de amely
– ha megfelelően használják – úgy fogja szétrobbantani az ő nagy
hazugságukat, mint egy léggömböt. … a holokauszt elvesztése
Izrael kardjának és pajzsának, valamint a pénzügyi és politikai
zsarolás egy félelmetes fegyverének az elvesztése.”21
A szolidaritási mozgalom, amelynek sok,
lelkiismeretes zsidó tagja van, minden tiszteletreméltó szándéka
és elkötelezett erőfeszítései ellenére kevés sikert mondhat
magáénak a zsidó könyörtelenség megfékezésében. Az igazság az,
hogy az egyetlen dolog, amely fékezte, az a palesztin kitartás
és a palesztin kövek. Noha ők ezt sosem fogják kimondani, a
palesztinoknak tudniuk kell, hogy ők nem csak az izraeli állam
hatalmával állnak szemben, hanem a szervezett világzsidóság
hatalmával, és annak legfontosabb fegyverével, a holokauszttal
is. A palesztinoknak talán meg kéne gondolniuk, hogy ne
hajítsanak-e néhány követ abba az irányba is. Talán
mindannyiunknak meg kéne tennünk.
Paul Eisen
2004. december
paul@eisen.demon.co.uk
(1)http://www.nimn.org/Perspectives/americanjews/000308.php?section=American%20Jewish%20Voices
(2) Complaint under the Optional Protocol
to the International Covenant on Civil & Political Rights
Against Canada - January 4, 2005
(3)
http://www.righteousjews.org/article10.html
(4) http://www.ihr.org/main/journal.shtml
(5)
http://www.resistance.com/Hayward/hay1.html
(6)
http://www.ihr.org/jhr/v12/v12pl67_Webera.html
(7) Robert Faurisson, Press Conference,
Stockholm, March 1992
(8)
http://www.ihr.org/conference/beirutconf/010331faurisson.html
(9) Paul Rassinier, Le Drame des Juifs
europeans, Les Sept Couleurs, 1964,reprinted by La Vieille
Taupe, Paris, p. 79.
(10)
http://www.adl.org/holocaust/introduction.asp
(11) http://www.nizkor.org/
(12) Klara Obermueller Weltwoche series,
"Auschwitz und die 'Auschwitz-Luege'", 9, 16, and 23 December
1993, 3 articles.
(13) Deniers, Relativists and
Pseudo-Scholarship – Deborah Lipstadt. Published in Dimensions,
Vol. 6, No. 1, 1991.
(14) ibid.
(15) ibid
(16) Extract from the Denial of Holocaust
(Prohibition) Law 5746/1986 passed by the Israeli Knesset July
8th 1986 quoted in Hayward P 25
http://www.resistance.com/Hayward/hay1.html
(17)
http://www.freewebs.com/joelhayward/thesisaddendum.htm
(18)
http://www.geocities.com/Athens/Rhodes/5338/psa/cole.html
(19 Elie Wiesel, Night, 1960, in The Night
Trilogy, 1985, pp. 40-43)
(20) Abraham Foxman quoted in Peter Novick
“The Holocaust in American Life” by Peter Novick, published by
Houghton Mifflin Co. 1999. Pp.195; 199.
(21) Paper written by Robert Faurisson for
Beirut Conference on Revisionism and Zionism March 2001
|