For One Democratic State
in the whole of Palestine (Israel)

FOR FULL EQUALITY OF NATIVE AND ADOPTIVE PALESTINIANS

FOR One Man, One Vote

Home


Search

Egy izraeli választ ad a “zsidó kérdésre”

Írta: Tom White

 

(An Israeli Answers the “Jewish Question” by Tom White

Israel Shamir, PaRDeS: an etude in Cabbala (BookSurge, http://www.israelshamir.net/, 2004-2005) 192 pp. $11.99 ISBN 1-4196-0601-8 , http://www.booksurge.com/product.php3?bookID=GPUB02699-00001)

 

Amikor megtaláltam a jaffai Israel Shamirnak, egy zsidónak és kereszténynek az írásait az Interneten, ugyanabban a szellemi megrendülésben volt részem, mint amikor Ezra Poundot, az amerikai költőt fedeztem fel valamikor 1950-ben.

Pound költészetét és prózáját olvasva azonnal felismertem, hogy ő olyasvalaki, aki nagyon tisztában volt azokkal a kérdésekkel, amelyek a tudatom mélyén, de igen gyakran kifejezetten a gyújtópontjában foglaltak helyet, és olyan jó válaszokat adott rájuk, amelyek úgy hatottak, mint egy pohár hideg víz egy égetően forró napon.

Pound választ adott nekem arra a kérdésre, hogy mi volt rossz a világ gazdasági rendszerében, ami az 1930-as években kis híján megtörte az apám lelki erejét és valószínűleg a testi halálának az  oka is volt. 1941-ben halt meg, 57 évesen.

Shamir választ ad nekem arra a kérdésre, hogy mi az a rossz a világban, ami miatt az országunk összedűl, vagy legalábbis összedűlni készül egy hatalmas, megfizethetetlen adósságözön, törvénytelen és megnyerhetetlen háborúk, pornográf „szórakozások”, egy elképesztően korrupt kormányzat, a romboló adórendszer és a mindennapi emberek életébe való önkényuralmi jellegű, rendőrállami beavatkozások miatt, miközben úgy tűnik, hogy senki sem képes bármit is tenni ennek a megakadályozására.

Pound politikai és gazdasági írásai, amelyek egy nagy, bár olykor nehéz költő pályájának egy mellékvágányát képezték, még ma is elfogadhatatlanok politikailag, mert azt gondolta, hogy a teljesen értelmetlen két nagy európai világháborúnak, amely tönkretette a kereszténységet és emberi lények millióit gyilkolta meg, a fő kiagyalói a pénzemberek és a fegyvergyárosok voltak, a háborút kirobbantó szerepkör a nagy uzsorásai. Pound egyértelművé tette, hogy úgy véli – nem vélte, tudta -, hogy közülük a legnagyobbak többsége zsidó volt.

Shamir még komolyabb vádakkal és fejtegetéssel lép fel, és – ha úgy tetszik – belülről állítja, hogy a „zsidók” (meghatározva később) egy olyan, a világuralomra és a világkormányzásra törő hatalmas cselszövés résztvevői, amely már a siker közvetlen közelébe ért.

Shamir felfogása, ha véleményt mondhatok, Poundéhoz hasonlóan (akit a Pardes-ban is idéz) nagyon költői. Egy olyan ember, aki nem érti a költészetet, aki nem képes elfogadni például azt a tényt, hogy a vallás az emberi nem kötészetének a legmagasabb szintje, az a költészet, amely az élő Igazságig emelkedik fel – nem valószínű, hogy hitelt ad akár Poundnak, akár Shamirnak.

Mindkét írót szívből gyűlölik azok, akiket Shamir mammonitáknak nevez, akik, már amennyi figyelmet szentelnek egyáltalán bármelyiküknek, körülbelül egyformán megvetik bennük mind a költőt, mind a jelenkori őrület ragyogó megfigyelőjét és bírálóját, azt a megfigyelőt, akinek nyugtalanítóan igaza van mindennel kapcsolatban, ami rossz.

Shamir maga egy nem túl régen megtért (ortodox) keresztény. Minden írását (amit eddig olvastam) kifinomult megértés, jó szív, a világtörténelem átfogó ismerete, igazi keresztény alázat, elkápráztató éleslátás, figyelemreméltó humor és az az elhatározás hatja át, hogy bármi történjék is, kimondja a mondandóját.

Shamir figyelmének a középpontjában a palesztinai igazságtalanságok állnak, de az ottani helyzetet ő úgy tekinti, mint annak az előképét, ami az egész világra vár:

Izrael/Palesztina az a világmodell, amelyet az amerikaiak meg akarnak valósítani. Vannak parasztjai, akik családostul szomjan halnak, miközben a hegytetőn villák és úszómedencék találhatók a választott nép számára. Óriási hadserege van és rengeteg jogfosztott dolgozója. Hogy az egész világot Palesztinává alakítsák, megkezdték a harmadik világ elleni Harmadik Világháborút.

Vegyük észre, hogy Shamir azt mondja, hogy „amit az amerikaiak meg akarnak valósítani”. A szomorú valóság azonban az, hogy amit Izrael akar, azt akarja Amerika. Mi már nagyon régen rácsatoltuk a nemzeti kocsinkat az izraeli mozdonyra. Ez az összekapcsolódás az ország leggazdagabb és leghatalmasabb elit csoportjának a kívánságára történt. A „zsidók” kívánságára, amely fogalom nem jelöl minden zsidót, csak egyeseket, mégpedig azokat, akik teljesen azonosulnak azzal, és azt segítik előre, amit Shamir „judaista szellemnek” nevez. Ez alatt a fogalom alatt Shamir a felemelkedésnek és forradalomnak ugyanazt a materialista, e világ központú szellemét érti, amelyet E. Michael Jones követ végig az utóbbi 2000 év történetében a Culture Wars Magazin-ban, legutóbb a májusi számban lévő „John Huss and the Jews (Husz János és a zsidók)” c. cikkében.

Shamir életfontosságú megkülönböztetést tesz már a Pardes elején a zsidó, vagy a zsidók és „A Zsidók”, vagy zsidóság között. Az egyszerű zsidók olyanok, mint ti vagy én, egy népességhez tartozó, de nem azáltal meghatározott emberek, akik készek arra, hogy úgy éljenek, hogy semmiféle különleges kiváltságban ne legyen részük, és készek arra, hogy inkább azonosuljanak a számukra otthont adó országgal, mint azzal, amelyet ők, vagy elődeik évekkel ezelőtt elhagytak, vagy a zsidók esetében Izraellel.

Izrael különlegessége, hogy az valójában nem a mai zsidók ősi otthona, hanem csak 1948-ban alakult. A cionista Izrael azóta bocsátotta ki a felhívását minden zsidóhoz, hogy menjen oda, vagy legalábbis tekintse annak az ügyét a sajátjának, és minden erejével fáradozzék a cionista program előre viteléért. Mindezt annak az állításnak a leple alatt, hogy Isten „Nagy Izraelt” a zsidóknak adta (és csak a zsidóknak) a szerint, amit a keresztények Ószövetségnek hívnak. Ez egy olyan kijelentés, amelyet – többek között – körülbelül egy milliárd moszlim hevesen vitat.

Ez olyan, mintha Írországnak volna valami olyan dolga, hogy Erinizmus, amely a szórványban élő írektől (60 millió? – emlékezve arra is, hogy az angol-ír költő, W. B. Yeats az íreket „Észak-Európa zsidainak” nevezte) megkívánná, hogy támogassák az ő szándékát Anglia romhalmazzá változtatásában, ahogy azt Izrael teszi Palesztinával. Ahhoz, hogy valaki igazi erinista legyen, annak Erin érdekeit az Egyesült Államok érdekei fölé kell helyeznie, illetőleg annak az államnak az érdekei fölé, ahol történetesen él. Minden létező pénzt az ír kormánynak kell küldenie, és készen kell lennie arra, hogy vakon támogassa Írországot minden olyan esetben, amikor valaki rámutat, hogy az erinista állam állampolgárságának kizárólag a „kelta rasszra” való korlátozása a legmocskosabb fajtából való, ősidőkből visszamaradott törzsi politika.

Shamir véleménye a zsidók és „A Zsidók”  megkülönböztetéséről:

…egy zsidó ritkán tudja, vagy érti meg, hogy mit akarnak a zsidók saját maguktól és a meghökkent emberiségtől. A megértésnek ez a hiánya okozza sok rendes ember és nő esetében, hogy kifejezzék a támogatásukat (vagy ellenkezésüket) „A Zsidóknak”  nevezett népközösséggel. A zsidó születés és neveltetés nem segít ezen, ugyanúgy, ahogy egy elit alakulathoz való tartozás sem segít a Vezérkar terveinek a megértésében.

A célunk, hogy megmagyarázzuk és megértsük, hogy mit akarnak „A Zsidók”. Ez nagyon nehéz feladat, mert a zsidóknak nincs látható központi parancsnokságuk. Nagyon nehéz megemészteni, hogy a zsidóknak van haditervük, de nincs hadvezérük. A „Cion bölcseinek a jegyzőkönyvei” azért népszerű, mert bemutat egy ilyen felső (bár rejtett) fővezért. Azonban „a sáskáknak nincs királyuk, mégis hadrendben támadnak” (Bölcsességek könyve 30:27) és egész országrészeket tudnak tönkre tenni, mintha terv szerint tennék.

Lehet, hogy nincs is olyan zsidó (vagy alig van), aki teljesen megérti, hogy a zsidók mit akarnak. Az „A Zsidók” fogalom, ahogy ebben a cikkben használom, egy magasabb rendű szellemi személyt jelöl úgy, ahogy a Katolikus Egyház viszonyul az egyes katolikusokhoz, vagy a méhraj az egyes méhekhez. Ekképp nincs szó az egyes zsidók valamilyen személyes bűnrészességéről, hacsak valamilyen személyes tettük vagy mulasztásuk önmagában nem bűn. Ez a gondolatmenet segíthet egy személynek abban, hogy eldöntse, hogy zsidó akar-e lenni, vagy sem, ugyanúgy, ahogy az ember megválaszthatja, hogy kommunista akar-e lenni, vagy kvéker. (7. oldal)

Ez a könyv, annak ellenére, hogy az világ nyilvánossága számára ajánlott (és az Amazonnál kapható) egy zsidónak zsidók számára írt könyve azzal a fő céllal, hogy meggyőzze őket, hogy hagyjanak fel a „zsidóságukkal” és a szándékos elkülönülésükkel, és csatlakozzanak újra az emberi nemhez. Shamir, Simone Weilhez hasonlóan, határozottan állítja, hogy az eszme, amely szerint a zsidók még mindig Isten különleges „választott népe” (pontosan úgy, ahogy a zsidók és keresztények szerint Mózes idejében volt) egy teljesen hibás felfogás, egy ténylegesen mérgező elv, különösen a zsidók számára, de az egész világ számára is. Egy halálosan avítt faji politika.

Shamirnak az izraeli-palesztin ellentétben elfoglalt politikai álláspontja az, hogy a cionistáknak – akik az ő szemében egyértelműen támadók és betörők – fel kell számolniuk a rasszista államukat és a palesztin szomszédjaik iránti gyilkos gyűlöletüket (akiknek – ezt el kell fogadni – viszonozniuk kell a jóindulatot), és a palesztinok barátaivá és felebarátjaivá válva kezdjenek el összeolvadni velük Palesztina népévé.

A zsidóknak ki kell egyezniük a palesztinokkal egyetlen állam létrehozására, amelyben a mostani zsákutca mindkét érdekelt felére azonos jogok és fogadtatás vár – egy személy, egy szavazat - és véget kell vetniük minden csoportosulás mindenfajta beszédének arról, hogy ők az Isten választott népe és különleges jogai vannak a „Szentföldre”.

Az USA által kedvelt „két állam terv” a végén senkinek sem fog tetszeni, mert feltartóztathatatlanul egy apartheid állam irányába fog fejlődni, amelynek az izraeliek által Palesztinán keresztül épített új és iszonyatos fal a jelképe, amelyet a feltételezésem szerint az USA fizet. (1948. óta a mi adományaink Izrael számára meghaladták a 100 milliárd dollárt, azaz 100 000 000 000 $-t, ha valakit érdekel, ami egymaga bizonyítja az USA Izraelnek való alárendeltségét.)

Könnyű elképzelni, hogy Shamir számított arra, hogy az állításaitól az amerikai zsidó és keresztény cionisták szája habzani fog. Talán ez a magyarázata, hogy Shamir (amennyire én tudom) sosem jött az Egyesült Államokba, noha mindenfelé járt Eurázsiában Angliától Malájföldig és Japánig. Az is látszik, hogy az izraeli értelmiséget kevésbé nyomja el a kormány és a hivatalos politikai irányvonal, mint az amerikaiakat és az európaiakat.

A Culture Wars májusi számában Paul Eisen a „Deir Yassin Emlékezetének” az igazgatója „Mondjuk meg az Igazat a Zsidóknak” c. cikkében olyan hidegen és pontosan fekteti le a vádat az ellen, ahogy Izrael a Szentföld cionista elözönlése óta eltelt egész időszakban bánik a palesztinokkal, ahogy én azt még egyetlen közleményben sem láttam. Minden elismerésem a „Culture Wars-é”, hogy közzé tette ezt a cikket, amelyet először 2004-ban adtak ki a „Speaking the Truth About Zionism and Israel (Az Igazság a Cionimus és Izrael körül)” c. könyvben. A könyv megvehető az Amazonnál.

Ennek az említésével csak az a célom, hogy kihangsúlyozzak egy nehézséget, amellyel Eisen szerint mindnyájan, akik nyugaton megpróbáljuk a zsidó dolgokat megérteni, szemben találjuk magunkat: mi mindannyian úgy érezzük, hogy kódolva, vagy körülírásokkal kell beszélnünk, vagy egyszerűen hallgatnunk kell a zsidó kérdésről, nehogy „antiszemitizmus miatt kiátkozzanak”, ahogy Eisen kifejezi.

(Megint egy érdekes apróság: a Microsoft Word közli velem, hogy helytelenül írtam az „antisemite” (ang.: antiszemita) szót. Állítólag anti-Semite”-nak kell írni. Eisen és a CW mégis így írja. Én ezt fogadom el: egyel kevesebb leütés és váltóbillentyű használat.)

Az „antiszemita” dolog olyan, mint amikor egy varázsló a földre sújt egy rabszolgát, hogy ne jussunk szóhoz és ostobák legyünk. Én ismerem, mert éreztem a hatalmát, és noha évek óta igyekszem kiszabadítani magam a hatása alól, egy ehhez hasonló cikknek még mindig bizonyos idegességgel fogok neki. Az embernek fel kell tennie a kérdést, hogy miért, mikor öreg és (viszonylag) szegény vagyok, és kívül vagyok valamilyen feltételezett zsidó rosszindulat hatókörén. Mégis, a varázsló mutatványainak a hatalma jelen van, és az ember bizony hátra pislog a válla fölött. Én tudom, hogy nem vagyok „antiszemita”. Nagyon sok zsidó kulturális hősöm van, kezdve az úr Jézus Krisztussal, de … de mégis …

Eisen írja:

„A zsidók még sosem voltak ilyen biztonságban és sosem volt ekkora hatalmuk (mint most), sok zsidó mégis úgy érzi, és úgy cselekszik, mintha csak egy hajszál választaná el Auschwitztól … A zsidók mind egyénileg, mind közösségileg arra használják a politikai, gazdasági, szociális és erkölcsi hatalmukat, hogy Izraelt és a cionizmust segítsék. Izrael és a cionizmus védelmében a zsidók a világ felett csattogtatják a szenvedéseiket azzal vádaskodva, hogy visszatérőben van a régi, antiszemita gyakorlat. Azt állítják, hogy Izrael és a cionizmus bírálata valójában a zsidók bírálata. Ugyanúgy, ahogy a múltban a zsidók voltak a klasszikus antiszemitizmus tárgyai, ma a zsidók állama, Izrael az új, modern antiszemitizmus tárgya. Megengedik, hogy Izrael a világ többi államához hasonlóan, nincs felmentve a kritika alól, de állítják, hogy Izrael államnak az a joga, hogy zsidó államként létezzen, nem bírálható. Azaz bírálhatjuk, amit Izrael tesz, de nem bírálhatjuk, hogy miként létezik.”

Azonban Eisen egész cikke lerombolja Izrael igényét arra, hogy úgy létezzen, mint most, mert egy vallásilag (azaz fajilag és törzsileg) kizárólagos állam, az apartheidnek egy tiszta megjelenése, a palesztinok kegyetlen, népirtó elnyomója, akiket gyilkol, kitaszít, vagy bezár, egy törvénytelen állam-lator, amelyhez hasonló még nem volt. (Meg kell engednünk, hogy velünk, mármint az USA-val szoros versenyben ugyanazon lator-állam helyezés elérése érdekében.)

Shamir, akit gyűlölnek és üldöznek az Izrael rajongók, nem óvatoskodik a tekintetben, hogy egyet értsen Eisennel. Shamir is tagja a Deir Yassin Remembered vezetőségének és egyik ellenzője Izrael múltbeli és jelenlegi gyakorlatának. Ő mégis szereti a Szentföldet, ahová Oroszországból vándorolt ki, és ott is akar maradni. Ez a szeretet szembeötlően ragyog át a Pardes-en és Korábbi könyvén, a Galilee Flowers-en (Galilea Virágai. Mindkét könyv kapható az Amazonnál.) Nemrég írta a „The New Bund and Old Tricks” c. esszéjét (noha nem a Pardes-ben hanem a Világhálón, a www.israelshamir.net/Left/Left1.htm címen található), amely egyáltalán nem annak érdekében tesz valamit, hogy csökkentse a zsidók iránta való gyűlöletét: „… Krisztus elfogadása a zsidó kérdés végső megoldása, a zsidó örökség és elkülönülés megszüntetésének a módja pedig a vegyes házasság és az összeolvadás”.

Ez, ha meggondolják, a lehető legváratlanabb kijelentés bárkitől, kereszténytől vagy zsidótól, az után, amin a világ a múlt században keresztülment. Azonban ez az, amit egy kereszténynek hinnie kell, ha becsületes keresztény. Milyen sorsot kívánhat az ember az „ellenségének” a felebaráti szeretet alapján? De ne legyen kényszer. Az Isten nem kényszerít. Az embernek nem szabad kényszerítenie. „Nincs igazságos háború.”

Ha a politikai elfogadottságról beszélünk, meg kell állapítanom, hogy ez a cikk a legdurvább módon tesz erőszakot a jelenleg uralkodó politikai elfogadhatóság kánonján. Én elismerően beszélek egy íróról, akit zsidó társai minden eszközzel mocskolnak, ami a feltételezésük szerint egyszer s mindenkorra megszabadítja őket tőle. Én is, goy létemre, a zsidókról beszélek. Ezt senki sem hiszi, hogy megtörténhet. Én szabadon beszélhetek a patagónokról, a szamoaiaktól, a németekről, az amerikai indiánokról, a Falkland Szigetek lakóiról, de senkitől sem várják, hogy úgy beszéljen a zsidókról, mint egy „dologról”, olyan értelemben, ahogy az olaszok „egy dolog”.

A nagy mumus, amelyet össze kell törni – lehet, hogy már össze is tört, vagy már folyamatban van az összetörése – a félelem hideglelése amiatt a lehetőség miatt, hogy az embert – „Ó, Istenem, a szívem! A szívem! Mindjárt elájulok!” – ANTISZEMITÁNAK nevezik.

Ez manapság sokkal súlyosabb társadalmi bűn, mintha keresztényellenesnek neveznék az embert. A helyzet az, hogy az utóbbival sikert is lehet aratni, de az egészen biztos, hogy nem vált ki sok bírálatot. Mert hát mit is kellene Krisztuson szeretni a helyesen gondolkodó modern embereknek? De ha az embert antiszemitának nevezik, az a megsemmisülés, a férfiatlanítás, annak a bizonyítéka, hogy az ember egy értéktelen törpe, kiközösíti magát a civilizált emberek köréből, stb., stb., stb. Legalábbis az eltűnésnek valamilyen fajtája, amelynek az eléréséhez a sárdobálók az embert több-kevesebb állandósággal hozzá szeretnék segíteni.

Az antiszemita kifejezést a mocskolódó bajnokok szanaszét szórják annak ellenére, hogy valójában semmit sem jelent. (Az arabok szemiták, az ég szerelmére!) A biológiai antiszemitizmus, azaz valódi faji előítéleteken alapuló tiltakozás a zsidók ellen, a valóságban nem létezik, és ezt mindenki tudja. A tiltakozás annak a „judaista irányzatnak” szól, amelyről Shamir (és Jones) beszél, és amely a békés földi életre valódi fenyegetést jelent.

Minden nem zsidó, aki fölveti ezt a kérdést, számoljon azzal, hogy gyalázni kezdik, mégpedig nem a zsidók. Shamir Otto Weiningert idézi: „A szociálisan jó helyzetben lévő árja mindig szükségét érzi, hogy tisztelje a zsidókat. Neki nem tetszik, ha zsidók (mint Shamir), föltárnak valamit a zsidókkal kapcsolatban, és aki ilyet tesz, az ettől a körtől pontosan annyi köszönetre számíthat, mint a felfokozott érzékenységű zsidóktól.”

Shamir így folytatja (15. old.): „A szavai (mármint Weiningeré) ma még felvilágosítóbbak. A zsidók felemelkedése miatt a zsidó gyökerű emberek számára nagy teher megszabadulni a zsidóságuktól.”

Megismétlem: „…a zsidó gyökerű emberek számára nagy teher megszabadulni a zsidóságuktól”. A dolog teljesen reménytelen, ha nem akarják maguktól tenni. Emlékezzünk a krisztusi kijelentésre, hogy „a megváltás a zsidóktól jön”. És tartsuk szem előtt, hogy Shamir számára a „zsidóság” a „zsidókat” jelenti, bár nem minden zsidót, hanem azokat, akiket a farizeusi, másként judaista szellem tart a rabságában, ami magától értetődő volt 2000 évvel ezelőtt, Krisztus elítélésekor. Shamir számára ez a Mammon szelleme, az ördögi szellem, amelyről Krisztus azt mondta, hogy „a másik választása”. Az ember szolgálhatja az Istent, vagy a Mamont, de a kettőt együtt nem.

Shamir és a zsidók és a nem zsidók nagy serege nélkül (amelybe én e lap kiadóját/szerkesztőjét is beleértem), amelyek állhatatosan harcolnak a Mammon mindent elborító szelleme ellen, amely korunkban uralkodik a kereszténység romjai fölött, melyek között élünk, nekem nagyon ijedtek kéne éreznem magam. De nem érzem magam annak. Végre növekedőben van a világosság. Biztos vagyok benne, hogy a mammoniták (Shamir kifejezése mindenki – zsidók és nem zsidók – megjelölésére, akik a „judaista irányzatot” viszik előre) minden mai látszat ellenére végül elbuknak.

Hosszú éveken keresztül éreztem magam úgy, mint Fitzgerald Rubiyatjában Omár:

Volt egy ajtó, melyhez a kulcsot nem leltem,

Egy fátyol, mely mögé nem hatolt szemem.

Ma sem tettetem a nagy bölcsességet és biztosan nem a nagy tanultságot, de azt hiszem, hogy a kulcs megmutatkozott, és a fátyol emelkedőben van.

A napokban újraolvastam a János evangélium első néhány fejezetét és, először életemben, az elintézettség levegőjét éreztem belőle. A téma tehát visszacsatolódott; nyilván hamarosan rendezésre kerül.

A Pardes egy rövid, nagyon tartalmas könyv. Azt hiszem, hogy mindenki, akit annyira érdekel a kérdés, hogy elolvasta ezt a cikket, vagy megkapta ezt a lapot, annak meg kéne vennie, elolvasnia és megint elolvasnia. Én csupán néhány pontot érintettem abból, amivel foglalkozik. Mint a jó költészet, többszöri átolvasást és elmélkedést igényel. Az első fejezet, az igazi PaRDeS, a „Cabala tanulmányozása”, imigyen szól:

„De mi is az a judaista irányzat, és miért kell kiküszöbölni? A zsidó szövegmagyarázat a bibliai szövegek mély jelentésének a megértésére négy, emelkedő szintet javasol. A négy szint van rövidítve a PaRDeS (Paradicsom, vagy Éden) szóban, a „peshat”, azaz egyszerű olvasás és a „raz”, „derash” és „sod”, a mélyebb, misztikus tartalom számára. Mi ezt a vázlatot fogjuk követni, hogy megmagyarázzuk zsidó szándékokat: a „peshat” a pénzzel foglalkozik, a „raz” a közbeszéddel, a „derash” a politikai és a „sod” a teológiai szint.”

 A „zsidók terveinek” szentelt 101 oldal ezt a szerkesztést követi és tele van meghökkentő és újszerű tényekkel és tételekkel, és még hozzátehetné az ember, nagy hatóerővel arra, hogy erőszakoskodásra késztesse a röghöz kötött fejeket. A könyv hátralévő részét hat ragyogó, emelkedetten erkölcsös és szociális éleslátásról tanúskodó esszé alkotja. Például az „A Study of Art” (Egy művészeti tanulmány), amelyet Shamir a feleségével, Alice-szal együtt írt, többet mond a nemzetközi csúcsművészet világáról, mint bármi, amit valaha is láttam papírra vetve, és a tárgy némi ismeretében ki merem jelenteni, hogy minden szava igaz. Tökéletesen megmagyarázza, miért van az, amit a költő Edwin Arlington Robinson a következőképp fejezett ki: „a művészet egy csavargó, most éppen a városon”.

Hadd fejezzem be egy, a Pardesból vett terjedelmes idézettel, amely példázza Shamir áttekintését és éles szemét. Nagyon nehéz volt a választás, mert nagyon sok bekezdés tanúskodik egyedülálló éleselméjűségről. A bekezdés, amelyet kiválasztottam, a Zeno’s Arrow (Or How to Argue Your Case with Jews)” („Zénon nyila /Azaz hogyan vitatkozzunk a zsidókkal/)” c. esszéjének a vége:

„Palesztina barátainak semmi baja a zsidó egyénekkel – azok lehetnek jók vagy rosszak, támogatóink vagy ellenségeink. Palesztina barátainak azonban van baja a „zsidósággal” – a zsidó közösségek szervezett építményével. Néhány hete a Ha’aretz közölt, egy hatalmas, egész oldalas hirdetést, amelyet az ország valamennyi jeles rabbija aláírt – összesen háromszázan -, amely „A Gonosz Népség (a palesztinok) elleni bosszúra” szólít fel, és erőlteti azt a vallási kötelességet, hogy „soha egyetlen hüvelyk szent földet ne adjanak át nekik”. Ez szent háborúra való felhívás.

A háborúra való felhívás rendszerint együtt jár a háborúval. Amikor a németek hadat üzentek Franciaországnak (1939-ben), vagy Oroszországnak (1941-ben), akkor valamennyi németnek el kellett szenvednie a következményeket, noha a döntést csak néhány személy hozta Berlinben. Ma a szervezett zsidó közösségek nagy többsége viseli a háborúját Palesztina ellen, de a barátaink (hasonlóan a strucchoz) nem akarnak semmi rosszat észrevenni.

A zsidó egyéneknek a helyzete sokkal kedvezőbb, mint akármelyik, más nemzeti közösségé. A zsidó egyén kiléphet a viszályból, ha kilép a szervezett „Zsidóságból”. Senkinek sem kell zsidónak lennie, mert minden személy, aki „zsidónak” mondja magát, rendelkezik egy másik azonossággal is. Ő amerikai, vagy izraeli, vagy francia. Emiatt Palesztina barátainak nem a zsidó eredetű emberekkel kell szemben állniuk, hanem a Zsidósággal, amely olyan emberekből áll, akik a „zsidóságukat” választják az ő legfontosabb azonosítójuknak.

Következtetés: A mostani háborúban a zsidóság a hadviselő fél. Ez a politikai testület döntött úgy, hogy túl sok ellenséggel visel háborút egyszerre. A zsidó származású egyének lehetnek jók, vagy rosszak, de a szervezet ellenséges irántunk. Lehet fölötte győzelmet aratni, de az érvek tömegével ki kell lukasztanunk a titkos pajzsát, amelyet nagyon sok gyakorlott kéz állított elő.”

Shamir Pardes-e egy egész tegez, telve ennek a pajzsnak az átlukasztására tervezett nyilakkal. 

 

Home