Egy izraeli választ ad
a “zsidó kérdésre”
Írta: Tom White
(An Israeli Answers the “Jewish Question” by Tom White
Amikor megtaláltam a jaffai Israel Shamirnak,
egy zsidónak és kereszténynek az írásait az Interneten,
ugyanabban a szellemi megrendülésben volt részem, mint amikor
Ezra Poundot, az amerikai költőt fedeztem fel valamikor
1950-ben.
Pound költészetét és prózáját olvasva azonnal
felismertem, hogy ő olyasvalaki, aki nagyon tisztában volt
azokkal a kérdésekkel, amelyek a tudatom mélyén, de igen gyakran
kifejezetten a gyújtópontjában foglaltak helyet, és olyan jó
válaszokat adott rájuk, amelyek úgy hatottak, mint egy pohár
hideg víz egy égetően forró napon.
Pound választ adott nekem arra a kérdésre, hogy
mi volt rossz a világ gazdasági rendszerében, ami az
1930-as években kis híján megtörte az apám lelki erejét és
valószínűleg a testi halálának az oka is volt. 1941-ben halt
meg, 57 évesen.
Shamir választ ad nekem arra a kérdésre, hogy mi
az a rossz a világban, ami miatt az országunk összedűl, vagy
legalábbis összedűlni készül egy hatalmas, megfizethetetlen
adósságözön, törvénytelen és megnyerhetetlen háborúk, pornográf
„szórakozások”, egy elképesztően korrupt kormányzat, a romboló
adórendszer és a mindennapi emberek életébe való önkényuralmi
jellegű, rendőrállami beavatkozások miatt, miközben úgy tűnik,
hogy senki sem képes bármit is tenni ennek a megakadályozására.
Pound politikai és gazdasági írásai, amelyek egy
nagy, bár olykor nehéz költő pályájának egy mellékvágányát
képezték, még ma is elfogadhatatlanok politikailag, mert azt
gondolta, hogy a teljesen értelmetlen két nagy európai
világháborúnak, amely tönkretette a kereszténységet és emberi
lények millióit gyilkolta meg, a fő kiagyalói a pénzemberek és a
fegyvergyárosok voltak, a háborút kirobbantó szerepkör a nagy
uzsorásai. Pound egyértelművé tette, hogy úgy véli – nem vélte,
tudta -, hogy közülük a legnagyobbak többsége zsidó volt.
Shamir még komolyabb vádakkal és fejtegetéssel
lép fel, és – ha úgy tetszik – belülről állítja, hogy a „zsidók”
(meghatározva később) egy olyan, a világuralomra és a
világkormányzásra törő hatalmas cselszövés résztvevői, amely már
a siker közvetlen közelébe ért.
Shamir felfogása, ha véleményt mondhatok,
Poundéhoz hasonlóan (akit a Pardes-ban is idéz) nagyon költői.
Egy olyan ember, aki nem érti a költészetet, aki nem képes
elfogadni például azt a tényt, hogy a vallás az emberi nem
kötészetének a legmagasabb szintje, az a költészet, amely az élő
Igazságig emelkedik fel – nem valószínű, hogy hitelt ad akár
Poundnak, akár Shamirnak.
Mindkét írót szívből gyűlölik azok, akiket
Shamir mammonitáknak nevez, akik, már amennyi figyelmet
szentelnek egyáltalán bármelyiküknek, körülbelül egyformán
megvetik bennük mind a költőt, mind a jelenkori őrület ragyogó
megfigyelőjét és bírálóját, azt a megfigyelőt, akinek
nyugtalanítóan igaza van mindennel kapcsolatban, ami rossz.
Shamir maga egy nem túl régen megtért (ortodox)
keresztény. Minden írását (amit eddig olvastam) kifinomult
megértés, jó szív, a világtörténelem átfogó ismerete, igazi
keresztény alázat, elkápráztató éleslátás, figyelemreméltó humor
és az az elhatározás hatja át, hogy bármi történjék is, kimondja
a mondandóját.
Shamir figyelmének a középpontjában a
palesztinai igazságtalanságok állnak, de az ottani helyzetet ő
úgy tekinti, mint annak az előképét, ami az egész világra vár:
Izrael/Palesztina az a világmodell, amelyet az
amerikaiak meg akarnak valósítani. Vannak parasztjai, akik
családostul szomjan halnak, miközben a hegytetőn villák és
úszómedencék találhatók a választott nép számára. Óriási
hadserege van és rengeteg jogfosztott dolgozója. Hogy az egész
világot Palesztinává alakítsák, megkezdték a harmadik világ
elleni Harmadik Világháborút.
Vegyük észre, hogy Shamir azt mondja, hogy „amit
az amerikaiak meg akarnak valósítani”. A szomorú valóság azonban
az, hogy amit Izrael akar, azt akarja Amerika. Mi már nagyon
régen rácsatoltuk a nemzeti kocsinkat az izraeli mozdonyra. Ez
az összekapcsolódás az ország leggazdagabb és leghatalmasabb
elit csoportjának a kívánságára történt. A „zsidók” kívánságára,
amely fogalom nem jelöl minden zsidót, csak egyeseket, mégpedig
azokat, akik teljesen azonosulnak azzal, és azt segítik előre,
amit Shamir „judaista szellemnek” nevez. Ez alatt a fogalom
alatt Shamir a felemelkedésnek és forradalomnak ugyanazt a
materialista, e világ központú szellemét érti, amelyet E.
Michael Jones követ végig az utóbbi 2000 év történetében a
Culture Wars Magazin-ban, legutóbb a májusi számban lévő „John
Huss and the Jews (Husz János és a zsidók)” c. cikkében.
Shamir életfontosságú megkülönböztetést tesz már
a Pardes elején a zsidó, vagy a zsidók és „A Zsidók”, vagy
zsidóság között. Az egyszerű zsidók olyanok, mint ti vagy én,
egy népességhez tartozó, de nem azáltal meghatározott emberek,
akik készek arra, hogy úgy éljenek, hogy semmiféle különleges
kiváltságban ne legyen részük, és készek arra, hogy inkább
azonosuljanak a számukra otthont adó országgal, mint azzal,
amelyet ők, vagy elődeik évekkel ezelőtt elhagytak, vagy a
zsidók esetében Izraellel.
Izrael különlegessége, hogy az valójában nem a
mai zsidók ősi otthona, hanem csak 1948-ban alakult. A cionista
Izrael azóta bocsátotta ki a felhívását minden zsidóhoz, hogy
menjen oda, vagy legalábbis tekintse annak az ügyét a
sajátjának, és minden erejével fáradozzék a cionista program
előre viteléért. Mindezt annak az állításnak a leple alatt, hogy
Isten „Nagy Izraelt” a zsidóknak adta (és csak a zsidóknak) a
szerint, amit a keresztények Ószövetségnek hívnak. Ez egy olyan
kijelentés, amelyet – többek között – körülbelül egy milliárd
moszlim hevesen vitat.
Ez olyan, mintha Írországnak volna valami olyan
dolga, hogy Erinizmus, amely a szórványban élő írektől (60
millió? – emlékezve arra is, hogy az angol-ír költő, W. B. Yeats
az íreket „Észak-Európa zsidainak” nevezte) megkívánná, hogy
támogassák az ő szándékát Anglia romhalmazzá változtatásában,
ahogy azt Izrael teszi Palesztinával. Ahhoz, hogy valaki igazi
erinista legyen, annak Erin érdekeit az Egyesült Államok érdekei
fölé kell helyeznie, illetőleg annak az államnak az érdekei
fölé, ahol történetesen él. Minden létező pénzt az ír kormánynak
kell küldenie, és készen kell lennie arra, hogy vakon támogassa
Írországot minden olyan esetben, amikor valaki rámutat, hogy az
erinista állam állampolgárságának kizárólag a „kelta rasszra”
való korlátozása a legmocskosabb fajtából való, ősidőkből
visszamaradott törzsi politika.
Shamir véleménye a zsidók és „A Zsidók”
megkülönböztetéséről:
…egy zsidó ritkán tudja, vagy érti meg, hogy mit
akarnak a zsidók saját maguktól és a meghökkent emberiségtől. A
megértésnek ez a hiánya okozza sok rendes ember és nő esetében,
hogy kifejezzék a támogatásukat (vagy ellenkezésüket) „A
Zsidóknak” nevezett népközösséggel. A zsidó születés és
neveltetés nem segít ezen, ugyanúgy, ahogy egy elit alakulathoz
való tartozás sem segít a Vezérkar terveinek a megértésében.
A célunk, hogy megmagyarázzuk és megértsük, hogy
mit akarnak „A Zsidók”. Ez nagyon nehéz feladat, mert a
zsidóknak nincs látható központi parancsnokságuk. Nagyon nehéz
megemészteni, hogy a zsidóknak van haditervük, de nincs
hadvezérük. A „Cion bölcseinek a jegyzőkönyvei” azért népszerű,
mert bemutat egy ilyen felső (bár rejtett) fővezért. Azonban „a
sáskáknak nincs királyuk, mégis hadrendben támadnak”
(Bölcsességek könyve 30:27) és egész országrészeket tudnak
tönkre tenni, mintha terv szerint tennék.
Lehet, hogy nincs is olyan zsidó (vagy alig
van), aki teljesen megérti, hogy a zsidók mit akarnak. Az „A
Zsidók” fogalom, ahogy ebben a cikkben használom, egy magasabb
rendű szellemi személyt jelöl úgy, ahogy a Katolikus Egyház
viszonyul az egyes katolikusokhoz, vagy a méhraj az egyes
méhekhez. Ekképp nincs szó az egyes zsidók valamilyen személyes
bűnrészességéről, hacsak valamilyen személyes tettük vagy
mulasztásuk önmagában nem bűn. Ez a gondolatmenet segíthet egy
személynek abban, hogy eldöntse, hogy zsidó akar-e lenni, vagy
sem, ugyanúgy, ahogy az ember megválaszthatja, hogy kommunista
akar-e lenni, vagy kvéker. (7. oldal)
Ez a könyv, annak ellenére, hogy az világ
nyilvánossága számára ajánlott (és az Amazonnál kapható) egy
zsidónak zsidók számára írt könyve azzal a fő céllal, hogy
meggyőzze őket, hogy hagyjanak fel a „zsidóságukkal” és a
szándékos elkülönülésükkel, és csatlakozzanak újra az emberi
nemhez. Shamir, Simone Weilhez hasonlóan, határozottan állítja,
hogy az eszme, amely szerint a zsidók még mindig Isten
különleges „választott népe” (pontosan úgy, ahogy a zsidók és
keresztények szerint Mózes idejében volt) egy teljesen hibás
felfogás, egy ténylegesen mérgező elv, különösen a zsidók
számára, de az egész világ számára is. Egy halálosan avítt faji
politika.
Shamirnak az izraeli-palesztin ellentétben
elfoglalt politikai álláspontja az, hogy a cionistáknak – akik
az ő szemében egyértelműen támadók és betörők – fel kell
számolniuk a rasszista államukat és a palesztin szomszédjaik
iránti gyilkos gyűlöletüket (akiknek – ezt el kell fogadni –
viszonozniuk kell a jóindulatot), és a palesztinok barátaivá és
felebarátjaivá válva kezdjenek el összeolvadni velük Palesztina
népévé.
A zsidóknak ki kell egyezniük a palesztinokkal
egyetlen állam létrehozására, amelyben a mostani zsákutca
mindkét érdekelt felére azonos jogok és fogadtatás vár – egy
személy, egy szavazat - és véget kell vetniük minden
csoportosulás mindenfajta beszédének arról, hogy ők az Isten
választott népe és különleges jogai vannak a „Szentföldre”.
Az USA által kedvelt „két állam terv” a végén
senkinek sem fog tetszeni, mert feltartóztathatatlanul egy
apartheid állam irányába fog fejlődni, amelynek az izraeliek
által Palesztinán keresztül épített új és iszonyatos fal a
jelképe, amelyet a feltételezésem szerint az USA fizet. (1948.
óta a mi adományaink Izrael számára meghaladták a 100 milliárd
dollárt, azaz 100 000 000 000 $-t, ha valakit érdekel, ami
egymaga bizonyítja az USA Izraelnek való alárendeltségét.)
Könnyű elképzelni, hogy Shamir számított arra,
hogy az állításaitól az amerikai zsidó és keresztény cionisták
szája habzani fog. Talán ez a magyarázata, hogy Shamir
(amennyire én tudom) sosem jött az Egyesült Államokba, noha
mindenfelé járt Eurázsiában Angliától Malájföldig és Japánig. Az
is látszik, hogy az izraeli értelmiséget kevésbé nyomja el a
kormány és a hivatalos politikai irányvonal, mint az
amerikaiakat és az európaiakat.
A Culture Wars májusi számában Paul Eisen a
„Deir Yassin Emlékezetének” az igazgatója „Mondjuk meg az Igazat
a Zsidóknak” c. cikkében olyan hidegen és pontosan fekteti le a
vádat az ellen, ahogy Izrael a Szentföld cionista elözönlése óta
eltelt egész időszakban bánik a palesztinokkal, ahogy én azt még
egyetlen közleményben sem láttam. Minden elismerésem a „Culture
Wars-é”, hogy közzé tette ezt a cikket, amelyet először 2004-ban
adtak ki a „Speaking the Truth About Zionism and Israel (Az
Igazság a Cionimus és Izrael körül)” c. könyvben. A könyv
megvehető az Amazonnál.
Ennek az említésével csak az a célom, hogy
kihangsúlyozzak egy nehézséget, amellyel Eisen szerint
mindnyájan, akik nyugaton megpróbáljuk a zsidó dolgokat
megérteni, szemben találjuk magunkat: mi mindannyian úgy
érezzük, hogy kódolva, vagy körülírásokkal kell beszélnünk, vagy
egyszerűen hallgatnunk kell a zsidó kérdésről, nehogy
„antiszemitizmus miatt kiátkozzanak”, ahogy Eisen kifejezi.
(Megint egy érdekes apróság: a Microsoft Word
közli velem, hogy helytelenül írtam az „antisemite” (ang.:
antiszemita) szót. Állítólag anti-Semite”-nak kell írni. Eisen
és a CW mégis így írja. Én ezt fogadom el: egyel kevesebb leütés
és váltóbillentyű használat.)
Az „antiszemita” dolog olyan, mint amikor egy
varázsló a földre sújt egy rabszolgát, hogy ne jussunk szóhoz és
ostobák legyünk. Én ismerem, mert éreztem a hatalmát, és noha
évek óta igyekszem kiszabadítani magam a hatása alól, egy ehhez
hasonló cikknek még mindig bizonyos idegességgel fogok neki. Az
embernek fel kell tennie a kérdést, hogy miért, mikor öreg és
(viszonylag) szegény vagyok, és kívül vagyok valamilyen
feltételezett zsidó rosszindulat hatókörén. Mégis, a varázsló
mutatványainak a hatalma jelen van, és az ember bizony hátra
pislog a válla fölött. Én tudom, hogy nem vagyok „antiszemita”.
Nagyon sok zsidó kulturális hősöm van, kezdve az úr Jézus
Krisztussal, de … de mégis …
Eisen írja:
„A zsidók még sosem voltak ilyen biztonságban és
sosem volt ekkora hatalmuk (mint most), sok zsidó mégis úgy
érzi, és úgy cselekszik, mintha csak egy hajszál választaná el
Auschwitztól … A zsidók mind egyénileg, mind közösségileg arra
használják a politikai, gazdasági, szociális és erkölcsi
hatalmukat, hogy Izraelt és a cionizmust segítsék. Izrael és a
cionizmus védelmében a zsidók a világ felett csattogtatják a
szenvedéseiket azzal vádaskodva, hogy visszatérőben van a régi,
antiszemita gyakorlat. Azt állítják, hogy Izrael és a cionizmus
bírálata valójában a zsidók bírálata. Ugyanúgy, ahogy a múltban
a zsidók voltak a klasszikus antiszemitizmus tárgyai, ma a
zsidók állama, Izrael az új, modern antiszemitizmus tárgya.
Megengedik, hogy Izrael a világ többi államához hasonlóan, nincs
felmentve a kritika alól, de állítják, hogy Izrael államnak az a
joga, hogy zsidó államként létezzen, nem bírálható. Azaz
bírálhatjuk, amit Izrael tesz, de nem bírálhatjuk, hogy miként
létezik.”
Azonban Eisen egész cikke lerombolja Izrael
igényét arra, hogy úgy létezzen, mint most, mert egy vallásilag
(azaz fajilag és törzsileg) kizárólagos állam, az apartheidnek
egy tiszta megjelenése, a palesztinok kegyetlen, népirtó
elnyomója, akiket gyilkol, kitaszít, vagy bezár, egy
törvénytelen állam-lator, amelyhez hasonló még nem volt. (Meg
kell engednünk, hogy velünk, mármint az USA-val szoros
versenyben ugyanazon lator-állam helyezés elérése érdekében.)
Shamir, akit gyűlölnek és üldöznek az Izrael
rajongók, nem óvatoskodik a tekintetben, hogy egyet értsen
Eisennel. Shamir is tagja a Deir Yassin Remembered vezetőségének
és egyik ellenzője Izrael múltbeli és jelenlegi gyakorlatának. Ő
mégis szereti a Szentföldet, ahová Oroszországból vándorolt ki,
és ott is akar maradni. Ez a szeretet szembeötlően ragyog át a
Pardes-en és Korábbi könyvén, a Galilee Flowers-en (Galilea
Virágai. Mindkét könyv kapható az Amazonnál.) Nemrég írta a „The
New Bund and Old Tricks” c. esszéjét (noha nem a Pardes-ben
hanem a Világhálón, a
www.israelshamir.net/Left/Left1.htm
címen található), amely egyáltalán nem annak érdekében tesz
valamit, hogy csökkentse a zsidók iránta való gyűlöletét: „…
Krisztus elfogadása a zsidó kérdés végső megoldása, a zsidó
örökség és elkülönülés megszüntetésének a módja pedig a vegyes
házasság és az összeolvadás”.
Ez, ha meggondolják, a lehető legváratlanabb
kijelentés bárkitől, kereszténytől vagy zsidótól, az után, amin
a világ a múlt században keresztülment. Azonban ez az, amit egy
kereszténynek hinnie kell, ha becsületes keresztény. Milyen
sorsot kívánhat az ember az „ellenségének” a felebaráti szeretet
alapján? De ne legyen kényszer. Az Isten nem kényszerít. Az
embernek nem szabad kényszerítenie. „Nincs igazságos háború.”
Ha a politikai elfogadottságról beszélünk, meg
kell állapítanom, hogy ez a cikk a legdurvább módon tesz
erőszakot a jelenleg uralkodó politikai elfogadhatóság kánonján.
Én elismerően beszélek egy íróról, akit zsidó társai minden
eszközzel mocskolnak, ami a feltételezésük szerint egyszer s
mindenkorra megszabadítja őket tőle. Én is, goy létemre, a
zsidókról beszélek. Ezt senki sem hiszi, hogy megtörténhet. Én
szabadon beszélhetek a patagónokról, a szamoaiaktól, a
németekről, az amerikai indiánokról, a Falkland Szigetek
lakóiról, de senkitől sem várják, hogy úgy beszéljen a
zsidókról, mint egy „dologról”, olyan értelemben, ahogy az
olaszok „egy dolog”.
A nagy mumus, amelyet össze kell törni – lehet,
hogy már össze is tört, vagy már folyamatban van az összetörése
– a félelem hideglelése amiatt a lehetőség miatt, hogy az embert
– „Ó, Istenem, a szívem! A szívem! Mindjárt elájulok!” –
ANTISZEMITÁNAK nevezik.
Ez manapság sokkal súlyosabb társadalmi bűn,
mintha keresztényellenesnek neveznék az embert. A helyzet az,
hogy az utóbbival sikert is lehet aratni, de az egészen biztos,
hogy nem vált ki sok bírálatot. Mert hát mit is kellene
Krisztuson szeretni a helyesen gondolkodó modern embereknek? De
ha az embert antiszemitának nevezik, az a megsemmisülés, a
férfiatlanítás, annak a bizonyítéka, hogy az ember egy
értéktelen törpe, kiközösíti magát a civilizált emberek köréből,
stb., stb., stb. Legalábbis az eltűnésnek valamilyen fajtája,
amelynek az eléréséhez a sárdobálók az embert több-kevesebb
állandósággal hozzá szeretnék segíteni.
Az antiszemita kifejezést a mocskolódó bajnokok
szanaszét szórják annak ellenére, hogy valójában semmit sem
jelent. (Az arabok szemiták, az ég szerelmére!) A biológiai
antiszemitizmus, azaz valódi faji előítéleteken alapuló
tiltakozás a zsidók ellen, a valóságban nem létezik, és ezt
mindenki tudja. A tiltakozás annak a „judaista irányzatnak”
szól, amelyről Shamir (és Jones) beszél, és amely a békés földi
életre valódi fenyegetést jelent.
Minden nem zsidó, aki fölveti ezt a kérdést,
számoljon azzal, hogy gyalázni kezdik, mégpedig nem a zsidók.
Shamir Otto Weiningert idézi: „A szociálisan jó helyzetben lévő
árja mindig szükségét érzi, hogy tisztelje a zsidókat. Neki nem
tetszik, ha zsidók (mint Shamir), föltárnak valamit a zsidókkal
kapcsolatban, és aki ilyet tesz, az ettől a körtől pontosan
annyi köszönetre számíthat, mint a felfokozott érzékenységű
zsidóktól.”
Shamir így folytatja (15. old.): „A szavai
(mármint Weiningeré) ma még felvilágosítóbbak. A zsidók
felemelkedése miatt a zsidó gyökerű emberek számára nagy teher
megszabadulni a zsidóságuktól.”
Megismétlem: „…a zsidó gyökerű emberek számára
nagy teher megszabadulni a zsidóságuktól”. A dolog teljesen
reménytelen, ha nem akarják maguktól tenni. Emlékezzünk a
krisztusi kijelentésre, hogy „a megváltás a zsidóktól jön”. És
tartsuk szem előtt, hogy Shamir számára a „zsidóság” a
„zsidókat” jelenti, bár nem minden zsidót, hanem azokat, akiket
a farizeusi, másként judaista szellem tart a rabságában, ami
magától értetődő volt 2000 évvel ezelőtt, Krisztus elítélésekor.
Shamir számára ez a Mammon szelleme, az ördögi szellem, amelyről
Krisztus azt mondta, hogy „a másik választása”. Az ember
szolgálhatja az Istent, vagy a Mamont, de a kettőt együtt nem.
Shamir és a zsidók és a nem zsidók nagy serege
nélkül (amelybe én e lap kiadóját/szerkesztőjét is beleértem),
amelyek állhatatosan harcolnak a Mammon mindent elborító
szelleme ellen, amely korunkban uralkodik a kereszténység romjai
fölött, melyek között élünk, nekem nagyon ijedtek kéne éreznem
magam. De nem érzem magam annak. Végre növekedőben van a
világosság. Biztos vagyok benne, hogy a mammoniták (Shamir
kifejezése mindenki – zsidók és nem zsidók – megjelölésére, akik
a „judaista irányzatot” viszik előre) minden mai látszat
ellenére végül elbuknak.
Hosszú éveken keresztül éreztem magam úgy, mint
Fitzgerald Rubiyatjában Omár:
Volt egy ajtó, melyhez a kulcsot nem leltem,
Egy fátyol, mely mögé nem hatolt szemem.
Ma sem tettetem a nagy bölcsességet és biztosan
nem a nagy tanultságot, de azt hiszem, hogy a kulcs
megmutatkozott, és a fátyol emelkedőben van.
A napokban újraolvastam a János evangélium első
néhány fejezetét és, először életemben, az elintézettség
levegőjét éreztem belőle. A téma tehát visszacsatolódott;
nyilván hamarosan rendezésre kerül.
A Pardes egy rövid, nagyon tartalmas könyv. Azt
hiszem, hogy mindenki, akit annyira érdekel a kérdés, hogy
elolvasta ezt a cikket, vagy megkapta ezt a lapot, annak meg
kéne vennie, elolvasnia és megint elolvasnia. Én csupán néhány
pontot érintettem abból, amivel foglalkozik. Mint a jó
költészet, többszöri átolvasást és elmélkedést igényel. Az első
fejezet, az igazi PaRDeS, a „Cabala tanulmányozása”, imigyen
szól:
„De mi is az a judaista irányzat, és miért kell
kiküszöbölni? A zsidó szövegmagyarázat a bibliai szövegek mély
jelentésének a megértésére négy, emelkedő szintet javasol. A
négy szint van rövidítve a PaRDeS (Paradicsom, vagy Éden)
szóban, a „peshat”, azaz egyszerű olvasás és a „raz”, „derash”
és „sod”, a mélyebb, misztikus tartalom számára. Mi ezt a
vázlatot fogjuk követni, hogy megmagyarázzuk zsidó szándékokat:
a „peshat” a pénzzel foglalkozik, a „raz” a közbeszéddel, a
„derash” a politikai és a „sod” a teológiai szint.”
A „zsidók terveinek” szentelt 101 oldal ezt a
szerkesztést követi és tele van meghökkentő és újszerű tényekkel
és tételekkel, és még hozzátehetné az ember, nagy hatóerővel
arra, hogy erőszakoskodásra késztesse a röghöz kötött fejeket. A
könyv hátralévő részét hat ragyogó, emelkedetten erkölcsös és
szociális éleslátásról tanúskodó esszé alkotja. Például az „A
Study of Art” (Egy művészeti tanulmány), amelyet Shamir a
feleségével, Alice-szal együtt írt, többet mond a nemzetközi
csúcsművészet világáról, mint bármi, amit valaha is láttam
papírra vetve, és a tárgy némi ismeretében ki merem jelenteni,
hogy minden szava igaz. Tökéletesen megmagyarázza, miért van az,
amit a költő Edwin Arlington Robinson a következőképp fejezett
ki: „a művészet egy csavargó, most éppen a városon”.
Hadd fejezzem be egy, a Pardesból vett
terjedelmes idézettel, amely példázza Shamir áttekintését és
éles szemét. Nagyon nehéz volt a választás, mert nagyon sok
bekezdés tanúskodik egyedülálló éleselméjűségről. A bekezdés,
amelyet kiválasztottam, a Zeno’s Arrow (Or How to Argue Your
Case with Jews)” („Zénon nyila /Azaz hogyan vitatkozzunk a
zsidókkal/)” c. esszéjének a vége:
„Palesztina barátainak semmi baja a zsidó
egyénekkel – azok lehetnek jók vagy rosszak, támogatóink vagy
ellenségeink. Palesztina barátainak azonban van baja a
„zsidósággal” – a zsidó közösségek szervezett építményével.
Néhány hete a Ha’aretz közölt, egy hatalmas, egész oldalas
hirdetést, amelyet az ország valamennyi jeles rabbija aláírt –
összesen háromszázan -, amely „A Gonosz Népség (a palesztinok)
elleni bosszúra” szólít fel, és erőlteti azt a vallási
kötelességet, hogy „soha egyetlen hüvelyk szent földet ne
adjanak át nekik”. Ez szent háborúra való felhívás.
A háborúra való felhívás rendszerint együtt jár
a háborúval. Amikor a németek hadat üzentek Franciaországnak
(1939-ben), vagy Oroszországnak (1941-ben), akkor valamennyi
németnek el kellett szenvednie a következményeket, noha a
döntést csak néhány személy hozta Berlinben. Ma a szervezett
zsidó közösségek nagy többsége viseli a háborúját Palesztina
ellen, de a barátaink (hasonlóan a strucchoz) nem akarnak semmi
rosszat észrevenni.
A zsidó egyéneknek a helyzete sokkal kedvezőbb,
mint akármelyik, más nemzeti közösségé. A zsidó egyén kiléphet a
viszályból, ha kilép a szervezett „Zsidóságból”. Senkinek sem
kell zsidónak lennie, mert minden személy, aki „zsidónak” mondja
magát, rendelkezik egy másik azonossággal is. Ő amerikai, vagy
izraeli, vagy francia. Emiatt Palesztina barátainak nem a zsidó
eredetű emberekkel kell szemben állniuk, hanem a Zsidósággal,
amely olyan emberekből áll, akik a „zsidóságukat” választják az
ő legfontosabb azonosítójuknak.
Következtetés: A mostani háborúban a zsidóság a
hadviselő fél. Ez a politikai testület döntött úgy, hogy túl sok
ellenséggel visel háborút egyszerre. A zsidó származású egyének
lehetnek jók, vagy rosszak, de a szervezet ellenséges irántunk.
Lehet fölötte győzelmet aratni, de az érvek tömegével ki kell
lukasztanunk a titkos pajzsát, amelyet nagyon sok gyakorlott kéz
állított elő.”
Shamir Pardes-e egy egész tegez, telve ennek a
pajzsnak az átlukasztására tervezett nyilakkal.
|