Israel Shamir’s
“Bloodcurdling Libel” in Hungarian
Vérfagyasztó vád
A nyári hőség nagy próbatétel az emberiség
léghűtő berendezéssel nem rendelkező részére. Amikor a hőmérők
felszöknek a felső negyvenesbe (vagy a három számjegyű
tartományba a Fahrenheit hívek esetében) az emberiség lelassul
és vizes, vagy árnyékos helyeken keresi a megváltást. Gyermekes
családok elmennek a tengerpartra,
előkelő párok pedig a hegyeket járják. Azonban a kellemetlen
izzadás és kényelmetlenség elleni legkifinomultabb védekezést a
felfedező hajlamú japánok találták ki. A legforróbb nyári
éjszakákon összejönnek, és vérfagyasztó rémtörténeteket
mesélnek, amelyek megfagyasztják a gerincüket, és selymes, sima
bőrüket lúdbőrössé teszik. Júliusban a tokyoi mozik a
rémfilmeket kedvelik, kezdve a kísértetek tömegét mozgósító
Kwaidan-tól a New Yorkon bosszút álló Godzilláig. Az efféle
filmek után a japánok könnyedén megmérkőznek a fullasztó
hőséggel.
Ezen a nyáron David
Aranovich követte a japán példát a „The Observer” c. brit
hetilapban. Annak érdekében, hogy megfagyassza a vért az angol
olvasóiban, a „vérvádat” vette elő, ezt a visszatérő történetet
arról, hogy zsidók keresztény gyermekeket rabolnak el, megölik
őket és „a vérüket felhasználják a titkos szertartásaikban.
Efféle mesék özönével rendelkezünk a 12., 13. századi Angliában,
és rengeteg zsidó vesztette emiatt az életét” – írta. „Mit keres
a vérvád az olvasott, tekintélyes egyiptomi lapban, az
Al-Ahramban, a szíriai védelmi miniszter könyvében, és különböző
palesztinai mecsetekből a rádión közvetített prédikációkban?” –
kérdezi Aaranovich. Elmagyarázza, hogy a „szóban forgó vád az
1840-es damaszkuszi eset, amelyben néhány zsidó (köztük David
Harrari) „bevallotta” – a kínzások hatására – az ottomán
hatóságoknak, hogy elraboltak egy papot és kifolyatták a vérét.”
A damaszkuszi pap nem
igazán volt már gyerek, de ez nem fékezte meg Aaranovichot. Ő
semmit sem tud az esetről, de ez sem állítja őt le. Ő egyszerűen
TUDJA, hogy egy zsidónak ártatlannak kell lennie.
Aaranovich nincs egyedül. A svédországi Jackie Yakubovski és
társainak a tömege, New Yorktól Moszkváig emlékezteti az
olvasóikat a damaszkuszi bűnökre. Ha az ember elindítja az
Internet keresőt, bőségesen találkozik ezzel a kifejezéssel,
valahányszor egy zsidó írástudót boldogtalanná tesz egy zsidó
elleni vád, legyen az Marc Rich, aki milliókkal lépett meg az
adóhatóság elől, vagy Soros György, aki tönkretette Malaysiát,
vagy Ariel Sharon, akit tömeggyilkossággal vádolnak egy belga
bíróság előtt, vagy Muhammad ad-Durra, akit TV nézők milliói
előtt lőttek le, mindez mindig egy „vérvád” eset. Ennek már nem
kell gyermekekhez és vérhez tapadnia. Bármi, ami a zsidóknak nem
teszik, az „antiszemitizmus”. Valahányszor egy igazán
kellemetlen vád kerül napfényre, akkor a legjobb védekezés, hogy
az egek felé forgatjuk a szemeinket és kijelentjük, hogy ez
„vérvád”. Így, amikor Izraelt mindenki elítélte a jenini
tömegmészárlás miatt, és Shimon Peres semmit sem tudott mondani,
hogy igazolja, vagy elködösítse, akkor egyszerűen „vérvádnak”
nevezte a vádat.
A „Vérvád” a zsidók
csatakiáltása, mint a franciáknak a „Montjoie
St Denis”, vagy az
angol lovagoknak a „St. George for merry England”. Bármikor
veszik elő, a zsidók a tettek mezejére lépnek, a nemzsidókat
pedig elrettenti és elhallgattatja a vád.
Amikor a megölt palesztin
gyermekek száma már százakra rúgott és kezdte magára vonni a
nemzetközi szervezetek figyelmét, akkor hirtelen előkotorták a
vérvád szellemét, mint a gyilkosok utolsó mentségét. Az
segített, noha az izraeli titkos szolgálatnak, a Shabaknak a
vezetőjét fő műsoridőben kérdezték meg egy TV beszélgetésben,
hogy miért ölnek meg az izraeli katonák minden ok nélkül annyi
gyermeket.
A megrémítő kifejezés
engedetlen zsidók ellen is használható. Edward Herman, a
„Manufacturing Consent” (Konszenzus Gyártás) szerzője arról írt,
hogy „az USA-ban lévő nagyhatalmú Izrael párti érdekcsoport úgy
mozdítja elő az izraeli érdekeket, hogy erőszakosan követeli az
amerikai segítséget és védelmet Izrael számára, sőt, jelenleg az
Irak elleni háború mellett gyakorol nyomást, ami megint csak
izraeli érdekeket fog szolgálni. Ugyanaz érdekcsoport nem csak
segítette a média viták mederben tartását, és a kongresszust
„Izrael által megszállt területté” alakította át, hanem arról is
gondoskodott, hogy számos „kettős kötődésű” tisztviselő
stratégiai döntéshozói állásokat foglaljon el a Bush
kormányzatban …”, - nos, akkor egy amerikai zsidó filmgyáros,
David Rubinson, írt nekem, és Herman szavait „kifejezett
vérvádnak” nevezte. Amikor én utaltam a megölt palesztin
gyermekekre, azt a Jerusalem Post, ez a Conrad Black által
kiadott szélsőjobboldali napilap, „vérvádnak” nevezte.
Az elriasztó címkének az
értékét (az „antiszemitizmussal” és a „Cion Bölcseivel” együtt)
a gyakori és célzatos használat valamelyest leszállította már,
de még mindig hatékony. Ön sosem tudott arra gondolni, hogy
talán lehet valami igazság a „vérvádban”, azaz gyermekek
szertartásos megölésében? Vagy mégis?
Legutóbb a vérvádat az
Observer szellőztette meg, az a hetilap, amely közölte
Aaranovichot. Íme, itt az újságcikk:
Martin Bright és Paul
Harris
A „torzó fiút”
feláldozták
A fiút, akinek
megcsonkított torzóját a Temzében sodródva találták meg,
rabszolgaként hozták Britanniába és feláldozták egy afrikai
„vallásos” szertartás során a célból, hogy jó szerencsét hozzon
a gyilkosainak.
A fiún – akit tavaly
szeptemberben találtak meg levágott fejjel és végtagokkal,
narancsszínű nadrágban – elvégzett genetikai vizsgálatok
nyugat-afrikai származásra utaltak. A gyomor tartalom további
vizsgálata és a csontok vegyelemzése azt mutatja, hogy a négy és
hét év közötti gyermek, akit a rendőrség Ádámnak nevezett el,
nem nevelkedhetett Londonban. A nyomozók most azon a feltevésen
dolgoznak, hogy a gyereket rabszolgaként vették meg
Nyugat-Afrikában, és kifejezetten azért csempészték be
Britanniába, hogy megöljék.
Az afrikai vallásoknak a
rendőrség által megkérdezett szakértői azt gondolják, hogy
Ádámot Nigéria második legnagyobb nemzetisége, a yoruba nép 400
„Orisha”-jának, ős-istenének áldozták föl. Oshun, a Yoruba folyó
egyik istennője van kapcsolatban a narancs színnel, amilyen Ádám
nadrágja volt, amelyet a megölése után 24 órával húztak rá a
szertartás groteszk kiegészítéseként.
A ruhájának az elemzése
alapján a rendőrség azt hiszi, hogy Ádám Németországból érkezett
Londonba. Az ő sorsa megrendítette Britannia nyugat-afrikai
közösségét. Az Afrikai Karibi Fejlesztési Társaság
elnökhelyettese, Temi Olusanya mondta: „Ezt a bűnt nem tűrhetik
az afrikai vallások. A gyilkosság gyilkosság.”
Mostanra Önök már
visszanyerték a lélegzetüket. Ellazultak. Igen, a feketék azok,
akik szertartásos gyilkosságokat követnek el, nem a zsidók. Kit
érdekel? Raymond Chandler „Viszontlátásra Kedvesem” c. könyvében
egy tudósító betoppan egy tetthelyre, amely szó szerint úszik a
vérben és megtudja a rendőrtől, hogy a feldarabolást harlemiek
követték el, felkiált: „ó, az ördögbe, pofára esés”, és
tovahajt. Valamilyen okból a szertartásos gyilkosság feketék
elleni vádját nem nevezik „Vérvádnak”, ugyanúgy, ahogy a feketék
és örmények elleni népirtást sem „Holokausztnak”.
„Ha a pelesztinok feketék
volnának, Izrael az USA által vezetett gazdasági büntetéseknek
alávetett pária állam volna” – írta a The Observer egy
szerkesztőségi cikkben a második Intifáda kitörése után.
Hát nem! Ha a palesztinok
feketék volnának (csak néhányan azok), a rabszolgaságot újra
bevezetnék az Egyesült Államokban, és a nagy zsidó bölcs,
Maimonides igéjét: „A feketék alacsonyabb rendűek”2,
aranyba vésnék az USA dolláron. Tény, hogy az afroamerikai
„Izrael”, azaz Libéria, a 160 éves fennállása alatt kevesebb
amerikai segítséget kapott, mint a zsidó „Libéria”, azaz Izrael,
egy hónapban.
Miért van az, hogy a
feketék megvádolását szertartásos gyilkossággal olyan könnyedén
fogadják, miközben a zsidók megvádolása lelkiismereti háborgást
vált ki? Tudunk-e a zsidók elleni váddal ugyanolyan céltudatos,
befolyásmentes és üzletszerű módon foglalkozni, mint a The
Observer és a Scotland Yard foglalkozik a feketék elleni hasonló
váddal? Mert ha nem, akkor a mi önmagunkról kinyilatkoztatott
rasszizmus ellenességünk fabatkát sem ér.
A zsidók szívesen címkéznek
a vérváddal. A zsidó írástudók szokása, hogy a palesztin anyákat
azzal vádolják, hogy rituálisan feláldozzák a gyerekeiket
azáltal, hogy kiteszik őket az izraeli katonák igazolható
dühének. Egy cikkben, amelynek címe „Gyerek áldozat, palesztin
stílus”, egy bizonyos Reuven Koret jegyzi meg (Capitalism
Magazine, November 13, 2002), hogy „a palesztinok politikájuk
részeként, mintegy szent szertartásként, elkezdték feláldozni a
saját fiaikat és lányaikat”.3 A „Jerusalem Post” írt
olyan palesztin „szülőkről és vezetőkről, akik büszkén küldik a
gyerekeiket Izrael elleni támadásokban meghalni, és
felhasználják őket izraeli gyerekek megtámadására is”.4
Az egyedülállóan rosszindulatú Cynthia Ozick a következőt írta:
„A legeredetibben barbár palesztin társadalmi felfedezés, amely
túllép minden más elképzelhető újdonságon az, hogy gyerekeket
toboroznak a célból, hogy az elérhető, legforgalmasabb helyeken
annyi zsidót öljenek meg, amennyit csak lehet.” Valamiféle okok
miatt gyakorlatilag egyetlen zsidó olvasó5 sem írt semmi olyat
ezekkel az írásokkal kapcsolatban, mint ahogy David Rubinson
tiltakozott mind Herman, mind az én tanulmányom ellen, és nem
tiltakozott sem a „vérvád”, sem egy egész közösség nagybani
megvádolása ellen, amit gyalázatosan használnak a gyűlölet
terjesztésére és a faji gyűlölködés felszítására egészen a
gyilkosságig és tömegmészárlásig,. Úgy látszik, hogy teljesen
rendjén való egész közösségeket megvádolni, mindaddig, míg az
nem zsidó közösség. A „vérvád” is rendben van, ha a zsidók nem
vádlottak, hanem vádlók.
Azonban a zsidó (nem
palesztin) rituális gyermekgyilkosságokkal kapcsolatban az volt
a közmeggyőződés, hogy az széles körben elterjedt és állandósult
volt. A régi Zsidó Enciklopédia (Jewish Encyclopaedia, III.
kötet 266.) a következő eseteket sorolja föl, kezdve William of
Norwich-csal: 5 másik eset a 12. sz.-ban, 15 a 13.-ban, 10 a
14.-ben, 16 a 15.-ben, 13 a 16.-ban, 8 a 17.-ben, 15 a 18.-ban
és 39 a 19.-ben, pont 1900-ig (összesen 113). Volt még néhány
más eset a 20. században.6 Mi a magyarázata ennek a hitnek? Egy
világméretű, századokon átívelő összeesküvésről volna szó, csak
azért, hogy ártatlan zsidókat égbekiáltó bűnbe keverjem, vagy
volt bűntény a vádak mögött?
II.
Ezt a kérdést a jeruzsálemi
Héber Egyetem félelmet nem ismerő professzora, Israel Yuval
vállalta föl héberül elérhető, gondolatébresztő munkájában. Úgy
volt, hogy az angol fordítása néhány évvel ezelőtt megjelenik a
California University Press-nél, de különböző okok miatt ez még
nem történt meg. Bizonyára csak véletlen egybeesés, hogy néhány
amerikai zsidó tudós tiltakozott a könyv kiadása ellen, és
felszólított arra, hogy „törüljék a köztudatból”.
Yuval tényleges és
cáfolhatatlan gyermekgyilkosságokat fedezett fel, túl a
„vérvádon”. Az első keresztes hadjárat alatt a türelmetlen nép
megpróbálta erőszakkal megkeresztelni a zsidókat Rein
Valley-ben, hogy megmentse a lelküket a gyűlölet sátán
vallásától, ahogy azt ők látták. Az ő megkereszteléssel szembeni
ellenállásukat a Sátánhoz való konok ragaszkodásnak tekintették:
a jelenkor előtti emberek számára a mi vallási közömbösségünk
elfogadhatatlan volt. Ők közvetlen kapcsolatot láttak a hit és a
viselkedés között, és szükségét érezték a közös imádkozásnak és
az egyesítő szentáldozásnak. Egy zsidó, aki állandó jelleggel
egy keresztény országban lakott, nagyon bonyolult helyzetet
teremtett: ő mentes volt a felebaráti szeretet kötelességétől és
emiatt módja volt rá (és gyakran meg is tette), hogy
antiszociálisan viselkedjék, például uzsorával és
boszorkánysággal foglalkozott. A keresztényeket nagyon
aggasztotta a keresztények átkozásának jól ismert zsidó szokása.
A zsidók naponta kérték az Istent, hogy ölje meg, tegye tönkre,
alázza meg, irtsa ki, becstelenítse meg, húzza karóba a
keresztényeket, küldjön rájuk éhínséget, hogy hirdesse meg az
Isteni Bosszúállást, hogy az Isten palástját a keresztények vére
borítsa. Israel Yuval könyve szép válogatást kínál az olvasónak
a vérfagyasztó átkokból.
A keresztesek nem voltak
rasszisták. Nem gondolták, hogy a zsidók javíthatatlanul
gonoszak. Ők is féltek az átkoktól, legalább úgy, mint a zsidók.
(A mai Izraelben az átkozódás börtönnel sújtható bűntett.) A
valóságban az akkori zsidók és keresztények számára az átkok nem
csak ostoba sértések voltak, hanem hatékony varázsfegyverek. Ők
a zsidóknak kiutasítást vagy a megtérést ajánlottak, az általunk
a totalitárius szekták híveire kiszabott, korszerű pszichológiai
kezelésnek ezt az ódivatú megfelelőjét. Ebben az időben
keresztelték meg erőszakkal a skandinávokat és a szlávokat, és
emiatt teljesen ésszerű volt, hogy a keresztény országokban élő
zsidókat is megkereszteljék. Azonban a zsidók nem fogadták
könnyedén a kísérletet, hogy bevezessék őket az új Izraelbe.
Valahányszor a megkeresztelés „veszélye” közvetlenné vált, sokan
közülük megölték a gyerekeiket és öngyilkosok lettek. Ez
tagadhatatlan: a korszak keresztény és zsidó krónikái hosszasan
leírják az eseteket, a zsidók dicsőítve ezt a Waco-jellegű
viselkedést, a keresztények pedig kárhoztatva. Azért ölték meg a
gyermekeiket, hogy megmentsék őket Krisztustól? Nos, nem
egészen. Ez is rossz lett volna, de a valóság még rosszabb volt.
A gyilkosságot rituális mészárlás formájában hajtották végre,
amelyet az áldozat vérének a föláldozása követett, mivel az
askenázi zsidók hittek abban, hogy a kiontott zsidó vérnek olyan
varázsereje van, hogy elő tudja idézni az Isteni Bosszúállást a
keresztények fejére.
Mások az áldozat vérét
jóvátételként használták. Mainzban Yitzhak b. David, a közösség
vezetője a zsinagógába vitte a kis gyermekeit, levágta őket, a
vérüket a boltozatra öntötte és azt mondta: „Az ártatlan
báránynak ez a vére legyen bűneimért az engesztelés.” Ez két
nappal a keresztényekkel való összeütközés után történt, amikor
már elmúlt a veszély.
A gyermekeiket lemészároló
zsidók képe nagyon nagy hatással volt Európa keresztény népeire.
Ezt a viselkedést nem lehetett összeegyeztetni a keresztény
vértanúsággal. A keresztény vértanúk hagyták, hogy mások öljék
meg őket a hitükért, sosem követtek el öngyilkosságot, és
biztosan nem ölték meg sem a saját, sem mások gyerekét ilyen
szándékkal. Ez megerősítette a zsidó kegyetlenség és
könyörtelenség képét. Az évek multával a gyermekgyilkosságok
tényleges körülményei feledésbe merültek, de a gyermekeket
lemészároló zsidók képe belevésődött az európai mátrixba. (Yuval
él Robert Graves tételével, aki az egyház sok hagyományát régi
képek téves olvasatával magyarázza.) Ez volt tehát a forrása
annak a hiedelemnek, hogy a zsidók keresztény gyermekeket
gyilkolnak, holott a valóságban a zsidók a saját gyermekeiket
ölték, írja Yuval professzor. Valóban, a Vérvád nem sokkal a
németországi gyermekgyilkolás után megjelent. Yuval
elszörnyedve beszél ezekről a vádakról, tökéletesen félreértve a
lényeget: egy gyermek szertartásos megölése az egy gyermek
szertartásos megölése. Ha néhány zsidó elkövette ezt a
förtelmes bűnt Mainzban és Wormsban, más zsidók pedig még
1950-es izraeli történelem könyvekben is példamutatóként
magasztalják ezt a bűntényt, akkor van-e helye a felháborodásnak
és szörnyülködésnek a hasonló vádak miatt Norwichban, Bloisban,
esetleg Damaszkuszban vagy Kijevben? Ha Yuval azt gondolja, hogy
egy zsidó csak zsidó vért használhat az áldozatbemutatáshoz,
hogy felkeltse af Adonaj-t (Jahve haragját), akkor egyes
esetekben az elrabolt gyermeket körülmetélték, azaz „zsidó
gyerekké tették”, mielőtt megölték.
Engesztelésül egy bárány
vére is megteszi.
A számtalan középkori
történet zsidókról, akik megölték a gyerekeiket, mert betértek
egy templomba, vagy a kikeresztelkedést fontolgatták, nem okoz
meglepetést. Szülők és rokonok teljes gyászt viseltek az
áttértek miatt. A jólelkű Tevye, a tejesember, Sholem Aleichem
daarabjának, a „Hegedűs a Háztetőn”-nek ideális hőse, a 20.
században is meggyászolja megkeresztelt lányát. Élő ember
esetében a gyászszertartás hagyományos varázsmódszer az illető
megölésére. Akik igazán hittek a mágia erejében valószínűleg meg
is haltak tőle, ahogy arról Frazer beszél az ő hatalmas
tangyűjteményében. Ha valaki megkísérel valakit
varázseszközökkel megölni, vajon miért tartaná vissza magát
világiasabb gyilkolástól? Több mint nyolcszáz év alatt száznál
több esetben ítéltek el zsidókat rituális gyilkosság és
véráldozat miatt, amikor a zsidókat bűnösnek találták. Mi azt
gondoljuk, hogy ez egy ésszerű szám, ha vallási mániásokra
gondolunk. Valószínű, hogy minden hasonló nagyságú vallási
csoport kitermel hasonló számú deviánst, mint pl. Gilles de Rais
(Franciaország marsallja a 15. században), vagy „Comore, az
átkozott” (egy 6. századi breton főember). Különös volna, ha
valamennyi eset rágalom volna. A vér varázserejének a hite bele
volt ágyazódva a zsidó gondolkodásba. Vért használtak engesztelő
áldozatul. Valóban, az bárányvér volt, de a mainzi esetben
gyermekvér volt, amit helyette használtak. A keresztény világban
voltak, akik fekete mágiát űztek, és emberáldozatot végeztek egy
elfajzott „keresztény” szertartás keretében. Ők embervérrel
helyettesítették az áldozati bort, azaz Krisztus vérét, ami a
húsvéti bárány vére. Ésszerű akkor arra gondolni, hogy a zsidók
sohasem termeltek ki varázslókat és boszorkányokat, akik
embervért használtak a bűnök eltörlésére, hogy siettessék a
megváltást?
III.
Másrészt lehetséges, hogy a
Kivonulás matzo-jának és a Purim homentash-ának a kapcsolata a
véráldozattal csak egy elterjedt vélekedés. A véráldozat
misztikus gondolatát félreérthették az egyszerű emberek. Yuval
különféle hagyományok és félreértésük kombinációjával
magyarázza. A zsidók teljes szívükből gyűlölték a
kereszténységet és rengeteg varázsszertartásuk volt a húsvét, a
Purim és a kivonulás idején, amelyek a kereszténység és Krisztus
ellen irányultak. Keresztre erősített bábukat készítettek és
elégették, vagy különféle módon bemocskolták őket.
Megszentségtelenítették az ostyát és gúnyolták a szentáldozást.
A „kovász megsemmisítése” a Kivonulás reggelén a goyok
megsemmisítését jelképezte és mágikusan ahhoz is vezetett, írja
Yuval. Esetenként papokat és apácákat öltek meg. A kivonulás
imái telve voltak keresztényellenes utalásokkal, amelyek közül
néhány a mai napot is megérte, mint a Shepoch Hamatha,
egy ima, amely az Isten bosszuló haragját kéri a goyokra és az
Aleinu Leshabeyah, egy ima, amely Krisztusról és anyjáról
a legszentségtörőbb szavakkal beszél. A keresztények szellemileg
áthidalták ezt a jelenséget, írja Yuval. Ha a zsidók gyűlölik
Krisztust és a keresztényeket, megszentségtelenítik az ostyát és
látták, hogy rituálisan megölik a saját gyermekeiket, akkor
valószínű, hogy mások gyermekeit is megölik Húsvétkor, vagy a
Kivonuláskor - gondolták Yuval szerint a keresztények. Véleménye
szerint, noha az alapvető tények igazak voltak, a következtetés
rossz volt. A zsidók nem használtak vért a matzo-hoz - írja.
Azonban az, hogy a zsidók
vért használtak a matzo-hoz, jobban is megmagyarázható, mint a
kereszténység elleni általános gyűlölettel. A zsidó kivonulási
szertartásban egy kis darab kovásztalan kenyér, amelyet
afikoman-nak hívtak, jelképezte a húsvéti bárányt. Ezt a
széder (előeste) kezdetekor elrejtették. Az ember el tud
képzelni egy misztikust, aki szó szerinti értelemet akarna adni
az afikomannak, mint a húsvéti bárány jelképének. Ezt sok zsidó
állította, aki elhagyta a nyájat, és azt is megjegyezték, hogy
az afikomant titokban és külön sütik. Néhányuk elmagyarázta,
hogy a vért nem közvetlenül tették a tésztába, hanem elégették,
és a hamuját használták vallásos emlékezésként a Vörös Üsző
tisztulásra.
Israel Yuval, egy hívő
zsidó, számára minden vallomás, amelyet egy „áttért” tesz
„gyanús” és „kétséges”, de ez a régóta fennálló zsidó hagyomány
része, hogy hiteltelenítsék a nem zsidó állításokat. Hasonló
volt, amikor az izraeli „új történészek” legutóbb megerősítették
a palesztin tudóstársaik adatait, de az, hogy ők erősítették meg
az 1948-as borzalmakat, nagy hatással volt a nyugatra, mert a
nem zsidó kutatást mindig „gyanúsnak” és „kétségesnek”
minősítették a zsidók uralta közbeszédben.
A nem rasszistáknak nincs
okuk kételkedni a nem zsidók, vagy volt zsidók által tett
tanúvallomásokban. Ha pedig az áttérőkkel szembeni kifogás a
renegátok önmagukban való visszautasításán alapul, akkor a
„Sötétség Délben” (Arthur Koestler) és a „Tisztelet
Katalóniának” (George Orwell) szerzőinek, sőt magának
Aaranovichnak a tanúságtételét is vissza kell utasítani, mert ők
a kommunista meggyőződésüket másra cserélték.
Az áttértek tudták, hogy
mit mondanak, és ezt Yuval is megerősíti. Például Norwichban egy
áttért elmagyarázta, hogy „a zsidók azt hiszik, hogy emberi
vérontás nélkül nem kaphatják vissza az országukat és a
szabadságukat”. Ez, Yuval szerint, az askenázi felfogásnak, mely
szerint a Bosszú a megváltáshoz vezető út, pontos értelmezése.
„A zsidók ténylegesen hitték, hogy a megváltásuk a keresztények
kiirtásától függ”. Abban hittek, hogy az Isten, vagy a Messiás
végzi majd el a munkát, de elfogadható-e ez a kifogás alibinek?
Én remélem és imádkozom azért, hogy John ölje meg az
ellenségemet, Harryt, és valóban, Harryt holtan találják. A
várakozásom és imám nem szolgálhat-e inkább az ellenem
támasztott gyanú erős okául, semmint alibiként? „Szó se róla! Ő
abban bízott, hogy John fogja megtenni, tehát biztos, hogy nem
tehette ő maga.” Ez felidézi Raymond Chandlernek egy halhatatlan
sorát.8 Az ő magánnyomozója, Marlow, talál egy zsebkendőt a
tetthelyen, megfelelő kezdőbetűkkel. A gyanúsított, egy
jólnevelt fiatal hölgy, bensőséges kapcsolatban az áldozattal,
felháborodva utasítja vissza a gyanút. Marlowe gúnyosam
megszólal: „Ezen a zsebkendőn az ön kezdőbetűi vannak, de ez a
kendő olcsó, szintetikus szantálfa szagot áraszt, ön pedig nem
használna olcsó kölnit. Emellett ön nem tartja a zsebkendőjét
egy férfi párnája alatt. Tehát ennek semmi köze önhöz! - Nem
nagyon mesterkélt?”
IV.
A véráldozat legutóbbi,
nyilvános megvitatása 100 évvel ezelőtt történt. 1911-ben
Kijevben (ma Ukrajna fővárosa, akkor az Orosz birodalom egy
jelentős városa). Andrejt, egy egyházi iskola 12 éves tanulóját
kegyetlenül és szokatlan módon gyilkolták meg. 47 seb volt a
testén, a vérét elfolyatták, a száját pedig betömték. Úgy
látszott, hogy a gyilkosságnak rituális jellege volt, mint a
torzó fiú esetében napjaink Angliájában. Tehette egy sátánista,
egy fanatikus, vagy más megszállott személy. Lehet egy ilyen
személy zsidó származású? - Igen. Mozgathatta a gyilkost a zsidó
hit valamilyen sajátos félreértelmezése? Láttuk, hogy a válasz
igen. Ennek ellenére 400 rabbi írt egy levelet a hatóságoknak,
tagadva magát a lehetőségét is egy ilyen gonosztevőnek. Egy
tömeghisztériás roham kettéosztotta Oroszországot a rituális
gyilkosságban hívőkre és nem hívőkre. A liberális média
elfogadta a filoszemita tételt: A zsidók nem ölhetnek! Különösen
nem rituálisan. A cár bölcsen megkérdezte, miképp lehet valaki
annyira biztos, mint a 400 rabbi. Ő a legfontosabb pontra
tapintott rá.
Nincsen olyan bűntény,
amelyre az oroszok, az angolok, az amerikaiak, a franciák vagy
kínaiak, vagy a változatosság kedvéért a keresztények, moszlimok
vagy buddhisták azt mondanák, hogy nemzettársaik, vagy
hittestvéreik azt képtelenek volnának elkövetni. Tudjuk, hogy az
emberi lények képesek a legnagyszerűbb erényekre és a
legalávalóbb bűnökre. Az emberáldozat minden népnél ismert volt,
még a görögöknél (Iphigenia) és a hébereknél (Jephtah) is. Ennek
ellenére a zsidók, akiknek a vallása magában foglalja a népirtás
vallási kötelezettségét (Amalek), a keresztények átkozásának a
vallási kötelességét, akik ténylegesen végeztek rituális
gyermekáldozatokat (noha a sajátjukét), képesek voltak
kezeskedni izraelita társukért: zsidók nem tehetik meg ezt.
A törzsi összetartásnak ez
a rendkívüli foka a zsidókat egy külön kategóriává tette. Nem
nemzetté, nem vallássá, hanem egy kölcsönös védelmi társulássá.
„Ez az egész zsidó nép
elleni vád”- írták a rabbik. Ez hazugság volt: csak egyetlen
embert vádoltak, majd később ártatlanak találták. De a
fellépésük taktikailag hasznos volt: a zsidók tömegeit
mozgósította New Yorktól Moszkváig Beyliss védelmére.
Oroszországban, Európában és Amerikában a liberális közvélemény
támogatta őket. Egyetlen figyelemre méltó ember, Vaszilij
Roszanov9 - egy nagyszerű magányos farkas, író és vallási
gondolkodó, egyszer már elfeledve, de manapság újra elég
népszerű a szovjet utáni Oroszországban - volt meggyőződve
arról, hogy Andrejt a zsidók ölték meg, bár nem feltétlenül
Beyliss. (Az orosz értelmiség kiközösítette őt.) Őt, a korábbi
szélsőséges filoszemitát (azt tervezte, hogy áttér a zsidó
hitre) rettenetesen érintette a fiatal Andrej szörnyű sorsa, és
indulatba hozta, hogy Beyliss egyik védőjét sem érdekelte a
kegyetlenül meggyilkolt gyerek. Írt egy érdekes emlékiratot10,
amelyben megkísérelte bebizonyítani, hogy a zsidók ténylegesen
végeztek emberáldozatot. Tapogatózott a
Cabbalában, lerajzolta Andrej sebeit, egy csomó vérrel foglakozó
verset idézett az Ótestamentumból, a Talmudból és még az
Újtestamentumból is. A következtetései között utalt arra a zsidó
szokásra, hogy a körülmetélt tagból szopják a vért és a
kegyetlen zsidó (állat)vágási szokásokra (amelyeket most néhány
európai országban betiltottak). Az ő legérdekesebb meglátása
nagyon meglepő volt még egy olyan tévelygő keresztény esetében
is, mint ő volt: arra a következtésre jutott, hogy a régi,
bibliai judaizmus, a kereszténység előfutára, ismerte és
gyakorolta az emberáldozatot. Egyébként, érvelt, Krisztus nem
ajánlotta volna fel magát, mint a legmagasabb szintű áldozatot.
Roszanov Izaiás 53-ban (átszúrták a vétkeinkért, stb.) nem
Krisztus szenvedésének a megjövendölését látta, hanem igazi
emberáldozat leírását a jeruzsálemi templomban. Az imádás Jahve
jeruzsálemi templomában valóban nagyon véres volt és a Mishna
vérpatakokról beszél, amelyek az oltár alól folytak ki. A
próféták elítélték ezt és a templom emiatt élő anakronizmussá
vált a lerombolása idejére. Valószínűleg emiatt nem építették
újjá, de Roszanov meglátásának, akár igaz, akár nem, nincs
közvetlen jelentősége a 20. századi emberáldozatokkal
kapcsolatban.
Ne legyenek kétségeink: az ember nagyon sok
idézetet talál a Bibliában, a Talmudban és később a
kaballisztikus könyvekben az emberáldozat alátámasztására. Dahl,
egy gyilkosságokkal foglalkozó rövid tanulmány 19. századi dán
szerzője utal a 23:24-es szakaszokra („issza az áldozatainak a
vérét”) és sok más versre. Ma már jobban fel vagyunk szerelkezve
az ilyen vizsgálatokra, mint a norwich-i William és a kijevi
Andrej kortársai, mivel jobb szövegeink vannak. Például 1913-ban
a szakértők még nem tudtak volna ilyen idézetet találni a
Talmudban11: „Jó egy goyt még Yom Kippurkor is leszúrni, ha
szombati napra esik is. Miért „szúrni” „levágás” helyett? Mert
levágáskor áldást kell mondani, leszúrni meg áldás nélkül is
lehet.” Ma nekünk ez nyomtatásban van, új kiadásban, amelyet
Izraelben adtak ki. Szokás úgy tekinteni ezeket az idézeteket,
mint a talmudista bölcsek túlhajtott gyűlöletének a jelét az
egyszerű emberek irányába. De megjelenhet egy misztikus, egy
fekete mágus, aki úgy tekintheti, mint egy útmutatást a yom
kippur-i áldozatra, a kapparoth-ra.
Azonban ez nem bizonyítja, hogy számos ilyen
eset volt, vagy, hogy széles körben elterjedt. Sőt, a tudósok,
akik tanulmányozták a jelenséget és eljutottak oda, hogy
tényként elfogadták, arra a következtetésre jutottak, hogy az
ilyen esetek ritkák voltak és ismeretlenek maradtak a zsidók
nagy tömegei számára.
Roszanovnak ugyanúgy nem volt igaza, mint a
rabbiknak sem. Nem volt a dolguk, hogy a priori tagadják egy
zsidó által végrehajtott bűnnek a lehetőségét. Nem volt igazuk,
amikor azt mondták, hogy „minden zsidó” ellen szól a vád. De
Roszanov sem lehetett volna ugyanolyan bizonyos, mint ők voltak.
Neki sem kellett volna a véráldozatot a judaizmus sarokkövévé
tenni. Azonban, amikor látta az egyesült filoszemita arcvonalat,
engedte, hogy harcos természete felül kerekedjék a jobbik énjén.
Mi visszautasítjuk a magatartását, mert nem becsületes és
elfogult. Tény, hogy az emberáldozatot és a vérrel való
engesztelést ismerik a keresztények és a zsidók is, emiatt
Andrej rituális meggyilkolását zsidó és nem zsidó hátterű ember
is végezhette. Roszanov könyve legfeljebb meggyőzhetett volna
egy zsidó misztikust, hogy megpróbálkozzék a rituális
gyilkossággal és a véráldozattal.
De a zsidók úgy fogták fel az esetet, mint egy
valamennyi zsidó elleni ügyet. A Beylisst védő csapat
megpróbálta megvádolni az ügy legfontosabb tanúinak az egyikét,
Vera Cseberjakot. Egy ügyvéd, aki beismerte, hogy az ő
kezdeményezésére kétséges körülmények között találkozott vele,
nagy megvesztegetési pénzt ajánlott föl neki. A gyermekeit
„ismeretlen személyek” megölték. 1919-ben, a bolsevik győzelem
után a kijevi Cseka zsidó komisszárjai letartóztatták, és durván
bántalmazták. Ő visszautasította, hogy visszavonja az
állításait, ragaszkodott ahhoz, hogy igazat beszélt, és egy 40
perces tárgyalás után kivégezték.12
Ugyanazon évben a Szovjet Nevelési Minisztérium
összehívott egy bizottságot, hogy derítsék ki a végleges
igazságot a véráldozatok körül. Négy zsidóból és négy
keresztényből állt. Simon Dubnov, egy zsidó történész, aki benne
volt a bizottságban, azt írta az emlékirataiban: „az orosz tagok
nem zárták ki annak a lehetőségét, hogy létezhet egy titkos
zsidó szekta, amely végez rituális erőszakot. A zsidó tagok
biztosak voltak abban, hogy ez egyáltalán nem fordulhat elő”.
Alexander Etkind, kortársunk, egy orosz zsidó
vallástudós és az orosz szektákról szóló mértékadó könyvnek az
egyik szerzője írta az áttekintésében13: „Ma már nyíltabbak
lehetünk. Én nem tartom lehetetlennek, hogy a zsidók között volt
egy kegyetlen és titkos szekta. Tanulmányoztam az orosz
szektákat, jó néhányat jellemezhetünk úgy, hogy véres, romlott
és vérengző. Én nem tudok hasonló zsidó szektákról, de nem tudom
a priori kizárni a létezésüket. Látható, hogy az érzéseim
közelebb állnak a bizottság orosz tagjainak az érzéseihez, mint
a zsidókéhoz.” A vérvád tanulmányok hosszú történetében ez volt
a valaha is leírt legbölcsebb mondat. Alexander Etkindnek igaza
volt, David Aaranovichnak nem. Egy jól ismert zsidó kaballista
és misztikus, Yitzhak Ginzburg, egy izraeli Yeshiva-nak, az Od
Yosef Hainak a vezetője lényegében megerősítette ezt, amikor a
közelmúltban egy amerikai újságnak mondta, hogy „egy zsidónak
joga van ahhoz, hogy kivegye egy goy máját, ha szüksége van rá,
mert egy zsidó élete értékesebb, mint egy goyé, de hasonlóan egy
goy élete is értékesebb, mint egy állaté”. Az efféle emberek nem
fognak különbséget látni ember- és állatáldozat között.
V.
A rituális gyilkosság kérdése megosztja az
emberiséget, de a megosztás nem a zsidók és a nem zsidók között
van: az egyik oldalon vannak a filoszemiták, zsidók és nem
zsidók, akik a priori kizárják egy zsidó bűn lehetőségét. Ha ők
találnak egy holttestet és mellette egy zsidót késsel a kezében,
ők kiabálni kezdenének: „Csak nehogy már egy újabb vérvádat!”
Másik oldalon állnak a józan emberek, zsidók és nem zsidók, akik
készek arra, hogy minden eset körülményeit előítélettől mentesen
megvizsgálják, ahogy Alexander Etkind javasolta. Egy filoszemita
a priori a lehetőségét is kizárja, hogy egy kegyetlen, vagy
rituális gyilkosságot zsidó kövessen el. Ő a legjobb esetben
naiv rasszista. Aaranovich úr semmit sem tud a damaszkuszi
esetről. A gyilkosság 1840-ben történt, nagyon régen. Ő csak
felteszi, hogy egy zsidó nem lehet bűnös, és pont. A damaszkuszi
gyanúsítottakat megkínozták, ezért a vallomásuk nem érvényes,
írja Aaranovich. A kínvallatás gonoszság, de Izraelben a
„terorista bűnök” gyanúsítottjait változatlanul kínvallatják. Az
Amnesty International és egyéb Emberi Jogokat Figyelő testületek
szerint palesztinok tízezreit, köztük gyerekeket kínoztak a
Shabak celláiban. Ennek ellenére Aaranovich még sosem
kételkedett a kínvallatással megszerzett izraeli
következtetésekben. A gyilkosság áldozata egy pap volt, ami arra
indítja Aaranovichot, hogy az esetet „antiszemita vérvádként”
sorolja be. De papokat, apácákat és szerzeteseket öltek a
zsidók. Százakat mészároltak le Antiochiában 610-ben és
Jeruzsálemben 614-ben. Szerzeteseket és papokat ma is ölnek
Izraelben. Például néhány éve egy telepes, Asher Rabo, több
szerzetest megölt fejszével és a vérüket a falra loccsantotta. A
Jákob völgyi kolostor egy szerzetese lefogta őt, egy izraeli
bíróság pedig elmebetegnek találta. Később két orosz apácát
gyilkoltak meg fejszével a Keresztelő Szent János kolostorban.
Az izraeli bíróságok gyakorlatilag mindenkit, aki papokat
gyilkol, megszentségteleníti a templomokat és mecseteket,
elmebetegnek talál, pedig volt rendszer az elmebajukban.
Aaranovich úgy mutatja be a damszkuszi esetet,
mint egy „minden zsidó elleni vádat”. Pedig csak egyetlen
személyt vádoltak a gyilkossággal. Ugyanakkor Farhinak, egy
damaszkuszi zsidónak „több pénze volt, mint a Bank of
England-nak” ( írta egy angol utazó) és igazgatta a St Jean
d’Acre kincstárát. Ha egyetlen zsidó elleni vád minden
zsidó ellen van, akkor nincs mód arra, hogy kis hibákat kis
intézkedésekkel javítsanak. Valóban, az Aaranovich fajta
filoszemiták hihetetlen csapásokat hoztak az emberiségre és a
zsidókra. Ők a priori kizárták Dreyfus kapitánynak vagy
Beylissnek a lehetséges bűnösségét. Ahelyett, hogy félre álltak
volna, engedve a bíróságot, hogy rendesen dolgozzék,
tömeghisztériát keltettek Franciaországban és Oroszországban,
amivel elérték a felmentést, de ugyanakkor aláásták az emberek
hitét az igazságszolgáltatási rendszerben. A Dreyfus és Beyliss
ítélet után a zsidók a törvény fölé kerültek. Ez okozta a 30-as
évek visszaesését, napjaink még nagyobb visszaesését és
valószínű, hogy ez holnap is okoz egy legeslegnagyobb
visszaesést.
Egy jobb világban a dreyfusistákat és a
beylissistákat elítélték volna a bíróság megvetése miatt, mert a
ki nem mondott tételük az volt, hogy ”nem zsidók nem
ítélkezhetnek egy zsidó felett”. Az embernek nem kell hinnie,
vagy nem hinnie a rituális gyilkosságokban. Az ember képessége
bűnök elkövetésére jól ismert, és lehetnek olyan szörnyetegek,
mint dr. Hannibal Lector a „Bárányok Csendjében”. Némelyiküket a
Szent Biblia sajátos értelmezése mozgatja. Napjainkban egy
szuperhatalom elnöke küldte elrettentő csapatait, hogy
támadjanak meg egy kis és gyenge országot és emberek, asszonyok
és gyermekek ezreit ölte meg, mert azt hitte, hogy azt Isten
akarta. (Igen, ez az isten a Mammon volt, ahogy a szellemes
lengyel filozófus14 megjegyezte.) Jobban tette volna, ha
csecsemőknek a vérét szívogatta volna szép nyugodtan. Napjaink
zsidói ritkán tudják, hogy róluk azt gondolják, hogy matzo-t
esznek a Kivonuláskor, az afikoman-ról nem is beszélve. Ők
szerencsére nem ismerik a középkori zsidóság aggasztó örökségét.
Azonban néhány dolog fennmaradt abból a korból.
Ennek az esszének a megírása akkor jutott az
eszembe, amikor figyeltem a lemészárolt Palesztin gyerekek
számának a napi növekedését. A második Intidáda 2000. szeptember
29-ei kezdete óta 2237 palesztin vesztette el az életét. Ez az
összesített szám 430 megölt gyermeket is magába foglal. 228
gyermek volt 15 év alatti, 202 további 15 és 17 között. Ez több
mint az összes gyerek, akiknek a meggyilkolásával a zsidókat
vádolták a norwichi William óta.
Miért kell a régi vádakon elmélkedni, amikor itt
van a legfrissebb és vitathatatlan bűntény? Azért, mert az új
gyilkosok élvezik a hagyományos palástolást. A palástolás
rendszerét nem tegnap hozták létre, azt a középkorból örökölték,
amikor a zsidó közösségeken az omerta hűségtörvénye
uralkodott. Egy bűnözőről nem tételezzük fel, hogy bűnöző társát
valaha is föladja az igazságszolgáltatásnak. Ez a szemlélet
része volt a zsidó közösség belső életének. Még egy elítélő
címkét is alkottak: a „mószer” (besúgó), aki tájékoztatja a nem
zsidó hatóságokat a zsidók által a nem zsidók ellen
állandósított bűntényekről. Egy ilyen „mószer” egy „ben mavet”:
megölhető és megölendő bármely zsidó által 5, előnyben
részesítve a Purimot és a Kivonulást, de a Yom Kippur is
megfelelő nap. Például egy zsidónak, aki tudott egy rituális
gyilkosságokat elkövető, őrjöngő fanatikusról, halálbüntetés
terhe mellett volt megtiltva, hogy a nem zsidó hatóságokat
tájékoztassa a bűntényről. Ez a középkori magatartás még mindig
bennünk van, mivel új életre kelt a zsidók a priori
ártatlanságának a filoszemita elvében. Más szavakkal, egy
filoszemita, aki nem fogadja el egy zsidó által elkövetett
bűnténynek magát a lehetőségét, az potenciális bűnrészes
gyilkosságban. Nézzünk csak újra bele
a The Observer cikkébe? Miért nem okoz semmiféle
indulatkitörést? Azt jelenti ez, hogy mi nem hasonlíthatjuk
össze a zsidókat és a schwarz-okat (német: feketéket)? Vagy azt
jelenti, hogy a feketéknek nincs semmiféle beteges és züllött
igényük arra, hogy kiálljanak minden fekete mellet, tekintet
nélkül a bűntettük súlyára?
Most már eljött az ideje,
hogy felfedjük a vádaskodások mögötti valódi bűntényt, mert ez a
bűn még mindig bennünk van. Zsidók százai tudtak az Abba Kovner
vezette „Bosszúállók” sátáni tervéről, hogy megmérgezzék
ártatlan német civilek millióit – de egyetlen egy sem jelentette
a dolgot a rendőrségnek, arról nem is beszélve, hogy
megkísérelte volna megakadályozni. Egy kis jegyzetben épp a
minap fejezte ki a német zsidó közösség vezetője a
„legszívélyesebb támogatását” a visszataszító Michael
Friedmannak, annak az embernek, aki a Haaretz Benny Ziperének a
szavai szerint „az az ember, aki a zsidóságát hasznot hajtó
eszközzé alakította” (csak nem „megélhetési zsidó”?), és
akit kokain szíváson értek ukrán kurvák társaságában. Ez a
belső, bűnöző jellegű összetartás, amely kiáll Mark Rich
mellett, Michael Friedman mellett, amely menedéket nyújt minden
gonosztevőnek, ha az véletlenül zsidó, vagy jó a zsidók számára.
Ez a vérvád mögött rejlő igazi bűn, mert ez okozta
palesztin gyerekek százainak a meggyilkolását a filoszemiták
csendes helyeslése mellett.
VI.
Meglepő talán, de a zsidók azért nyújtanak
menedéket a bűnözőknek, mert a világképük teljesen különbözik a
keresztényekétől. A kereszténység és a judaizmus közti szakadék
nem az áldozatok tisztázatlan terén található. A zsidók a
közösségi megváltásban, bűnösségben és ártatlanságban hisznek, a
keresztények az egyéni megváltásban, bűnösségben és
ártatlanságban. Ez az oka annak, hogy egy keresztény által
elkövetett bűn semmi következménnyel nem jár a többi
keresztényre. A keresztény - Krisztus megtestesülésének,
halálának és feltámadásának az érdeme által, valamint a saját
megkeresztelkedése és szentségekben való részesülése által -
mentes a bűntől. De a keresztények szemében a zsidóknak
sincsenek közösségi bűneik. Egy zsidó szerint egy beismert zsidó
bűn minden zsidót bűnössé tesz. Ez az oka annak, hogy a zsidók
szemében minden keresztény (vagy minden német, minden palesztin,
stb.) bűnös minden sérelemben, amit bármelyikük okozott. Ez az
oka annak, hogy a nem-zsidók mindig bűnösek a zsidók szemében.
Az amerikaiak bűnösek, mert apáik 1930-ban nem ölelték a
keblükre az összes zsidót. A keresztények bűnösek, mert az őseik
nem szerették, ha átkozták őket és esetenként nem voltak finomak
az átkozódókkal. Németek és palesztinok, oroszok és franciák –
mindenki bűnös a zsidókkal szemben a zsidók szemében.
A közösségi felelősségnek a zsidó eszméje a
kereszténységbe is begyűrűzik napjainkban. A németeket
megszállta a bűntudatuk, és önkínzó istenítésben beveszik
Goldhagen hányadékát. A katolikus egyház bocsánatot kért a
zsidóktól. Nagyon helyes, ha egy bűnös bocsánatot kér a sértett
személytől. Azonban a kollektív bűnösség zsidó paradigmájának
(felfogásának) az elfogadása az ítéletalkotás melléfogása,
továbbá egy teológiai tévedés. Mi mentesek vagyunk a bűntől. Még
a zsidók is, a mai zsidók is, mentesek minden bűntől, amit az
őseik elkövettek. Még akkor is, ha a középkori zsidók
menedéket adtak gyilkos, gyermekölő szektáknak, a mi kortársaink
mentesek ettől a bűntől.
Most, amikor arról beszélünk, hogy a vérvád arra
szolgál, hogy bűntudatot keltsen a mai európaiakban, az embernek
el kell ismernie, hogy a keresztények csodálatosak voltak az én
őseimnek ehhez a gyűlölködő bandájához: mindig készek voltak
arra, hogy egyenlőkként fogadják őket, mint szeretett
testvéreket. Gondoljuk csak végig: a zsidók naponta imádkoztak
azért, hogy a keresztények dögöljenek meg, de ugyanakkor a
keresztények azt akarták, hogy a zsidók csatlakozzanak hozzájuk
és részesüljenek a megváltásban. Az egyház nagylelkűsége
csodálatra méltó volt – még azok a zsidók is, akik kegyetlen
gyilkosságokat követtek el, megmenthették magukat a keresztség
által.
Én erre gondolok, amikor Goldhagen támadásait
olvasom az Egyház ellen az ő „antiszemitizmusa” miatt, ami a
„holokauszthoz vezetett”. A hála nem erős oldala a zsidó
erkölcsi értékeknek. 1916-ban Weitzman az angoloknak a zsidók
örök háláját igérte, azok pedig elküldték a katonáikat Gazaba,
Beershebába, Jeruzsálembe és Megiddóba a zsidó nemzeti otthon
érdekében. De 1940-re az örökkévalóság véget ért, és a zsidók
elkezdték vadászni és gyilkolni az angol katonákat. Hála helyett
ők Sztálint Hitlerhez hasonlították, orosz pogromokról
szónokoltak és szankciók bevetését követelték (sikerrel)
Oroszország ellen. A libanoni maronita keresztények szövetségre
léptek Izraellel, csak azért, hogy a visszavonuláskor elejtsék
őket, mint egy forró téglát. De az Egyház elleni hálátlanság
volt a legszélsőségesebb eset. A keresztények úgy érzékelték a
zsidókat, hogy ők egy ördög által megszállott nép. És valóban,
ők a gyűlölet által megszállt nép voltak. Ez nem faji, hanem
ideológiai és teológiai csoport volt, és ha feladnák gyűlölködő
elveiket, a zsidók csatlakozhatnának az emberiséghez. A zsidókat
úgy kezelték, mint a modern társadalmak a neonácikat:
visszataszító és gyűlöletes teremtmények, akiket karnyújtásnyira
kell tartani, de akiknek teljesen meg kell bocsátani, ha
belátják a hibáikat. Sok zsidót befogadott az Egyház. Sokan
szentek lettek, mint szt. Teréz. Mások püspökök és nemesek
lettek, sokan tanárok és tudósok. De a legfontosabb dolog,
amit az Egyháztól kaptak, az a felszabadítás volt a gyűlölködés
szelleme alól. Ők megszabadultak a kétségtől, hogy az emberek
szeretik-e őket és ők viszontszerették őket – nem csak a
választottakat, hanem mindenkit.
VII.
Ezek után ajánlhatjuk a „vérvádnak” egy más és
sokkal fontosabb értelmezését. A premodern ember „jungista”
volt: mítoszra volt szüksége, hogy kifejezze a gondolatait. A
középkori zsidók voltak a kapitalizmus és globalizmus
szálláscsinálói, azaz azoknak a fejleményeknek, amelyek
veszélyesek voltak a gyermekek és a hétköznapi emberek jövője
számára. Uzsorások voltak, az uzsorások pedig „szívják az
adósaik vérét” még a mai alkalmazásban is. Így a véráldozat
vádja egy hatásos madárijesztő volt, egy jelképes
figyelmeztetés, hogy tartsd távol magad az uzsorástól és a
kibontakozó kapitalizmustól.
Ma is használunk jelképes madárijesztőket. A
kormány mondhatja, hogy „ne fogyassz marihuánát, mert kemény
befektetéseink vannak borba és égetett szeszbe, továbbá azt
akarjuk, hogy vásárlással lazíts, ne pedig a füstölő edény
mellett”. De ők a heroin függés képeivel ijesztgetik az
embereket: nyomorgó családok, egészségi kockázatok és társadalmi
következmények. A marihuana nem heroin, de ijesztgetés nélkül az
emberek nem méltányolják a figyelmeztetést, gondolják az
ügybuzgók.
A modern időket megelőzően a szegény emberek nem
ismerték Marx eszméit és a mítosz nyelvét használták. Ugyanis a
rituális gyilkosságok minden áldozata a dolgozó osztályhoz
tartozott, és a zsidó rituális gyilkosságokban való hit azok
között a szegények között volt elterjedve, akiknek elsőként
kellett szenvedniök a kapitalizmus eljövetelekor. A dolog másik
oldala, hogy a királyság és a felső osztályok támogatták a
zsidókat, és büntették azokat, akik a rituális gyilkosságok
miatt panaszkodtak. Néhány országban a panaszosokat halállal
büntették, Oroszországban a cár egy 1817-es rendelkezésben még a
rituális gyilkosság lehetőségének a felvetését is megtiltotta.18
Mert az uralkodó osztályok nem féltek a kapitalizmustól és az
uzsorától.
Azonban ez a figyelmeztető rendszer csak addig
működött, amíg a keresztények a vallási türelem korában be nem
hódoltak az uzsora kísértésének és a „vérszívás” nem kizárólagos
zsidó foglalkozássá vált. Mme Bovaryt, Flaubertnek ez az
elbűvölő és túlságosan is emberi alakját egy francia uzsorás
tette tönkre, aki úgy csalta a csapdájába, hogy azzal
nyugtatgatta őt, hogy „én nem vagyok zsidó”. A régi, óvatosságra
intő mítoszt akkor függesztették fel, mert már nem volt
érvényes. A világ civilizált lett, egész közösségek és országok
adósodtak el, a polgárok pedig a jelzálog törlesztések és
vásárlási hitelek csapdájába estek. A
kapitalizmus győzelmével és a globalizmus terjedésével a
mindennapi gyermekek számára annak az esélye, hogy felnőjenek,
hogy kielégítő munkát találjanak, hogy az otthonukban és a
közösségükben békében éljenek, zuhanó repülésbe kezdett. A mi
gyermekeinkre leselkedő veszély nem a társadalom peremén élő
zsidó, hanem magának a társadalomnak a szerkezete, ami egy
egészen más óvatosságra intő mítoszt igényel.
|